1862. október 19-én született Auguste Lumière, aki a saját találmányára állítólag azt mondta, hogy az csupán értéktelen szórakozás. Ha tudta volna, hogy százötven évvel később az emberiség egyfolytában mozgó képeket bámul, valószínűleg levédette volna a szabadalmat, és most a Netflix logóján az ő bajsza lenne látható.
Érthetetlen, hogy egy ilyen okos ember nem vette észre a küszöbön ácsorgó sikert, ami rögtön az első bemutatója után páros lábbal rúgta be az ajtót: a filmre vett jelenet a Lumiére gyárból kiözönlő munkásokat mutatta, és bár ez is hatalmas figyelmet kapott, az igazi szenzáció az volt, amikor a vásznon egy vonatszerelvény jelent meg és rohant egyenesen a közönség felé. A többség nem is bírta ezt idegekkel, kiabálva ugrottak föl a helyükről, és próbáltak menekülni egymást letiporva.
Már ezekből a korai kísérletekből is látszott, hogy a mozi egy olyan világba nyit ajtót, ahol a valóság átminősül varázslattá. Gyerekkoromban, amikor Richard Widmark megjelent a hatalmas fehér vásznon, oldalán a csillogó aranypisztolyával, senki sem gondolta, hogy ez csak vetített fény. Életnagyságú lovon ült, por kavargott a lába alatt, és a mozdulat, ahogy ránk fogta a fegyvert, nem egy hatásvadász húzás volt, hanem valódi fenyegetés.
Aztán jöttek a magyar filmek is, és a mozi varázsa tovább fokozódott. Az Egri csillagok hosszú, vonulásos jelenetében ugyan látszott – ha nagyon figyeltünk –, hogy a „török had” valójában statiszták gyülekezete, de ez nem érdekelt senkit. A mozgás, a por, a zászlók, a dobok hangja elhitették velünk, hogy ez maga a történelem. A varázslat bennünk lakott, nem a képben.
A Kelly hősei idején még igazából szétlőtték a bank bejáratát, a robbanás után valódi por és füst szállt, nem pedig szoftverek segítségével ide-oda tologatott pixelhalmazok. A hitelesség súlyt adott a filmnek: a dublőr valóban lezuhant a lóról, és ha elsütöttek egy puskát, akkor a csövéből valódi láng csapott ki. A mozi akkor még nem arról szólt, hogy nesze semmi, fogd meg jól, hanem arról, hogy az a világ, amit látunk, tényleg létezik.
Ma a filmek technikailag tökéletesek. A világítás, a hang, a látvány szebb és jobb nem is lehetne, de az egész valahogy mégis unalmas. Ezekben a produkciókban nincs semmi kockázat. Precízen kiszámított fények, hibátlan robbanások, és olyan látványvilág kápráztat el bennünket, amit képtelenek vagyunk a maga teljességében fölfogni. A hős nem izzad, hanem ragyog, mert a CGI-mesterek rátesznek egy ilyen réteget. Nem számít az sem, ha a színész túl öreg, szoftveresen képesek évtizedekkel megfiatalítani. És akkor még az AI-ról nem is beszéltünk.
A Lumière testvérek azt hitték, a mozi csak egy múló furcsaság lesz. Hatalmasat tévedtek. Érdekes adalék, hogy a 20. század egyik nagy gondolkodója, a sci-fi író Stanislaw Lem ugyanezt mondta az internetről: szilárdan hitt abban, hogy az emberek majd rájönnek, hogy ez nem jó semmire, és elfordulnak tőle. Nem egészen így történt, sőt, pontosan az ellenkezője. Ugyanakkor az is tény, hogy a mozi és az internet uralkodása közepette az a régi, kezdeti varázs teljesen megszűnt. Egyszerűen arról van szó, hogy olyan szinten függővé váltunk, akár az internetről, akár a moziról beszélünk, hogy nem tudunk élni nélkülük, és ez kizárja élményeink közül a varászlatot. Pedig ma már nem is az élmény visz bennünket ebbe a körbe, hanem a statisztikák: tudjuk és számon tartjuk, hogy egy film mekkora bevételt hozott az első héten, és ez befolyásolja az iránta kifejtett érdeklődésünket. Olyan ez, mintha valaki egy bűvésztrükk közben elmondaná, hány forint volt a díszlet, és mennyit keresett a nyúl, amikor előbújt a kalapból. Ezek az adatok ma talán fontosak, de a varázslathoz nincs semmi közük.
A mozi ennek ellenére nem halt meg, csak nyugdíjba ment, és néha még levelet küld egy régi filmből kivágott képkockán. Mi, nézők, pedig kényszerűségből beletörődtünk abba, hogy a mai látványfilmek bár fényesek és hibátlanok, mégsem varázsolnak. Reménykedjünk, hogy a mindenek fölött álló nagy varázsló – más néven a közízlés – is érzékeli ezt, és ha majd belefárad a technikai tökéletesség hajszolásába, visszatér a régi útra. Addig maradjunk ott azon a régi peronon, és várjuk türelemmel azt a vonatot, hogy újra elinduljon felénk. Sokkal lassan, mint ezek a mostaniak, de éppen olyan izgalmasan, mint régen.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
