A homo sapiens elérte azt a fejlettségi fokot, hogy csak görget és görget. Nem követ, mint Sziszüphosz, hanem reels videókat a Facebookon. Görget és görget, minden különösebb elképzelés nélkül, majd hirtelen megáll, mert talál egy furcsa videót, amelyen valamelyik ismert politikus gatyában táncol, miközben a másik ismert politikus bendzsón adja neki a ritmust. A látvány önmagáért beszél. Eszébe sem jut gyanakodni, hogy tán átverésnek esett áldozatául, holott éppen erről szól a nóta: belépett a digitális moslék, más szóval a slop korszakába.
A slop az angolszász nyelvben azt az emberi fogyasztásra alkalmatlan, vegyes ételhulladékot jelzi, amelyet a disznók elé zúdítanak. Nem méreg, csak maradvány, és ha nagyon akarjuk, fogyasztható is, de gyomor kell hozzá. Ugyanez a helyzet a sloppal is: ez is hulladék, de a csomagolása díszesebb. Mesterséges intelligenciával létrehozott videók, képek, zenei anyagok, szövegek sokasága kavarog a vályúban, és bár ezek mind gyanúsak, a mai, felületességre épülő világrendben egyre többen vannak, akik ezt a szennyet fogadják el valóságnak.
A közösségi médiát ma már nem az élő emberek uralják, hanem azok a robotok, amelyek őket utánozzák. Lájkolnak, posztolnak, vitáznak, és mindezt algoritmusok szerint, automatikusan. Több százezer követő gyűlik olyan fiókok köré, amelyek „lenyűgöző” képeket töltenek fel: állítólagos történelmi fotókat, amelyek túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, és olyan videókat, amelyekben ismert emberek mutatkoznak képtelen helyzetekben.
Azt hisszük, ezek a fiókok csak a szórakoztatásról szólnak, hogy valaki csak „AI-al kísérletezik”, és ez alapból ártalmatlan. De a valóság sokkal prózaibb. Ez a játék közönséges adatgyűjtés. Minden kedvelés, minden megtekintés, minden reakció egy apró rész abból, amit önmagunkból kiadunk. Az algoritmus pedig mindent lejegyzetel: megjegyzi, mitől nevetünk, mitől háborodunk fel, mit osztunk meg. És amikor már elég adat gyűlt össze, megjelenik a valódi cél: marketinges ajánlatok, személyre szabott hirdetések özönlenek ránk, és onnantól végünk van.
Nem is az a legfélelmetesebb, hogy az AI ennyire ügyes. Hanem hogy mi ennyire hiszékenyek vagyunk. Az internet arra nevelt minket, hogy a gyors tartalom a jó tartalom, és miközben az algoritmus tökéletesen kiszolgálja ezt, lassan elfelejtjük, milyen az, amikor egy posztot valódi ember készít.
A slop tehát az új spam, de amíg a régi levélben érkezett, és ordított róla, hogy átverés, ez a moslék csöndes, barátságos és gyönyörű. Úgy kopog be hozzánk, mint egy jó barát: egy idézet, ami bizakodással tölt el, egy fotó, amitől újra hinni kezdünk az emberiességben, és egy videó, ami jó kedvre derít. És miközben azt hisszük, emberi elme termékére nyomtuk rá a lájkot, a gép már új posztokat generál: új arcokat, új csodákat teremt futószalagon.
A világ lassan megtelik ezzel a digitális zajjal. A tanuló algoritmusok pedig már egymás produktumait is fogyasztják. Egyik gép a másik moslékából merítve, új és újabb moslékot gyárt. Ez az internet öngerjesztő rothadása, a slop-spirál.
És ha egy napon arra ébredünk, hogy minden ebből a zajból áll – cikkek, amelyek nem mondanak semmit; képek, amelyek sterilek közömbösek; zenék, amelyekben nincs semmi érzelem –, akkor elmondhatjuk, hogy megvalósult a Mátrix. Csak éppen a piros kapszula hiányzik, hogy felébredjünk belőle.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
