Az Orgánum nevű folyóirat legpompásabb irodájában Jeznicsek Ernő azt a tevékenységet végezte, amelyet egy főszerkesztőnek végeznie kell: kitartóan és koncentráltan nem olvasott. Ezt követelte tőle a haza, a lap, és persze a kordivat. Az élet minden területén ezt tapasztalta: nem olvastak a beosztottjai, nem olvastak az utca emberei, mint ahogy az Orgánum előfizetői sem. Nem olvastak, de úgy tettek, mintha.
Jeznicsek főszerkesztő úr helyzete viszont különbözött az átlagos nemolvasókétól. Neki olyan kéziratokról kellett döntenie, amelyeket bár a kutya sem kívánt megszemlélni, mégis helyet követeltek az Orgánumban. Hiába készültek ódivatú módon ember által, vagy újabban AI-val, a lényegen ez mit sem változtatott: valakinek meg kellett őket szellemolvasnia. Ez a tevékenység nagyon hasonlított a középkori vécépucolók mocskos szakmájára, mert azt olyan szinten burkolta magába a megvetés, hogy az több volt, mint förtelem. Nem meglepő hát, hogy a szellemolvasói megbízatásért finoman szólva sem kapkodtak a jelentkezők.
Ám azon a napon, amikor Jeznicsek főszerkesztő úr már vagy harminc macskás kisvideót nézett meg a laptopján, különös fejlemény történt. A párnázott főszerkesztői ajtón három erőteljes koppantás után belesett a szerkesztőség titkárnője, özvegy Micsurinné, és izgatott boldogsággal annyit mondott:
– Főszerkesztő úr! Itt van az új szellemolvasó!
Jeznicsek Ernő fölvonta a szemöldökét, ami nála a meglepődést fejezte ki.
– Nagyon helyes, Micsurinné, tüstént küldje be! Remélem, ez már jobban bírja, mint az a magyartanár, aki egy kézirat láttán idegösszeomlást kapott.
A titkárnő hátrébb lépett és utat engedett egy gyűrött alaknak, aki úgy lépett be, ahogy az eltévedt kísértet libben be az uradalmi borospincébe.
– Csavarics Benő, szolgálatára… – motyogta félszegen.
Jeznicsek intett, hogy lépjen közelebb.
– Úgy hallom, maga szellemolvasó, ami remek, de ezt minden AI-vel dolgozó szélhámos elmondhatja magáról. Hadd halljam, mik az erősségei?
– Hát… izé… az olvasás. Gyorsan. Mindent. A cédulát is a kifliről… – dadogott Benő.
– Kiflicédulát nem kérek – legyintett rá a főszerkesztő. – De novella, vers, értekezés annyi van itt, mint poloska a Hotel Kaviárban. Járt már ott?
– Nem – mondta Benő.
– Nagyon jól tette – bólintott a főszerkesztő. – De nézzük meg, mit tud. Itt egy kis matéria. Vegye kezelésbe.
Azzal odatolt Benő elé egy régi típusú, vaskos dossziét, aki ettől láthatóan nem jött zavarba. Lazán kézbe vette a tetemes anyagot és belelapozott. A szeme úgy ugrált egyik sorról a másikra, ahogy egy szöcske ugrál fűszálról fűszálra. Fél perc alatt végzett egy kétezer leütéses kisprózával.
– Nos? Mi a véleménye? – kérdezte a főszerkesztő.
– A történet valójában önmagát üldözi, de a végén kiderül, hogy azért szökik, mert szégyelli a szerzőt – mondta Benő.
Jeznicsek elismerően bólintott.
– No és melyik két leggyengébb szava?
– Az „A” és a „hogy”. Mind a kettőt sokszor használja – felelt Benő.
– Akkor ez megy kukába – döntött a főszerkesztő. – Most kérek valami olyat, amelyben van fantázia. Bírja még?
– Itt egy elbeszélés – húzott elő egy többoldalas, összekapcsolt kéziratot a szellemolvasó. – Hat oldal, és mind apróbetűs. Ha megengedi, átfutom.
Jeznicsek Ernő vállat vont, Csavarics Benő pedig nekilátott az embert próbáló feladatnak. Meglepő módon, alig fél perc alatt végzett.
– Csapnivaló – mondta, és kihúzta magát. – A szerző egyáltalán nem tud írni. Nincs egy épkézláb mondata sem. Látszik, hogy életében nem olvasott semmit, csak írt, mint a veszedelem.
– Akkor ezt közöljük – döntött a főnök.
– De… főszerkesztő úr… – csodálkozott Benő. – Ez nem jó írás. Maximum arra való, hogy valaki megértse belőle, milyen az, amikor az író tehetségtelen.
– Pontosan ez kell nekünk! – csapott az asztalra a főszerkesztő. – Olyat kell adnunk az olvasónak, amit soha, semmilyen körülmény hatására nem akar elolvasni. Ez a modern irodalom lényege!
Micsurinné ekkor újra benyitott.
– Főszerkesztő úr… itt van az a szerző, akinek a múltkor azt tetszett mondani, hogy várjon. A kézirata felől érdeklődik. Mit mondjak neki?
– Mondja azt, hogy az anyaga rendben van – biccentett Arisztid.
– De még kis sem nyitottuk a fájlt – rebegte a titkárnő.
– Nem is kell – zengte ünnepélyesen a főszerkesztő. – Az igazi szerkesztő intuícióval dolgozik.
Benő ezt másként látta.
– Talán, ha előbb végigolvasnánk… – szólt közbe bátortalanul, de még idejében abbahagyta.
A főszerkesztő ekkor lassan, nehézkesen fölállt, és olyan tekintettel nézett Benőre, mintha egy csúszómászó lenne.
– Amíg én vagyok itt a főszerkesztő, addig a lapunkban senki nem fog olvasni – mondta mély, ünnepélyes hangon. – Ez elvi kérdés.
Benő nyelt egyet és bólintott, mert kellett neki a pénz. Mint olvasót már sehol sem akarták foglalkoztatni. Ez volt az utolsó lehetősége, vagy mehetett repülő utáni útkaparónak.
– Igenis, főszerkesztő úr. Akkor kimehetek a mellékhelyiségbe olvasni?
Ebből is látszott, hogy van némi szakmai gyakorlata: nyílt színen már sehol nem engedélyezték az olvasást.
– Menjen csak, fel van véve – bólintott a főszerkesztő. – És ha befejezte ezt a dossziét, lesz még vagy tizenhárom. Én addig kigondolom, melyik két szó alapján döntjük el, hogy mi lesz a hónap főműve.
Hát így telt az első nap az új szellemolvasó, Csavarics Benő életében. Mire este lett, elolvasott egy regényt, két kisregényt, tizenhét novellát és egy maszkviselésre ösztönző plakátot, ami csak úgy a falon lógott, de a szakmai ártalom az ugye, szakmai ártalom.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Bibabac
