Anthony Scott nyomozó visszaült az asztalához, és ki tudja hányadszor, elölről kezdte átgondolni az ügyet. Bár csak három napja nyomoznak, de úgy cseszteti a főnök, akit meg a polgármester izélget, mintha egy döglött aktán szarakodnának. Elvégre az áldozat a kisváros köztiszteletben álló tagjának számított. Tartott tőle, hogy ez az ügy kifog rajtuk.
Módszeresen újra elolvasta a vallomásokat, a boncolási jegyzőkönyvet, a jegyzeteket, átnézte az utolsó fecnit is, amiknek szövegét lassan betéve tudta, és a helyszínen készített fotókat is ismételten megvizsgálta centiről centire. A doktor az íróasztala mellett hason feküdt. Mivel az áldozaton nem volt sérülés, nem kapott infarktust, mérgezés gyanújával indítottak nyomozást. Kézenfekvő volt erre gondolni, mert a szekrények is tele voltak mindenféle porokkal, meg löttyökkel. A vicces doktor egyiket sem feliratozta – szép feladat a laborosoknak.
Az íróasztalon egy nyitott doboz, benne valami szárított gyökér, amiről kiderült, hogy mandragóragyökér, átfonva piros-fehér szalaggal – az élet és halál jelképével –, egy papírtekercs, ami használati utasítást tartalmazott a gyökérhez. Egy piros kő, ami meg a tudós emberek szerint vérkő. Azt is mondták, hogy ez a „bölcsek köve”, és ha vizesen dörzsölöd, olyan, mintha a vére folyna. Ez a tudomány horrorisztikusabb, mint a rendőri munka. A doki ujján félig fel, vagy lehúzva egy gyűrű. Ezt is kiderítette az okosoktól, hogy ez egy úgynevezett méreggyűrű, ennek a tetején a bizánci kerék motívum, ami Krisztus öt szent sebét ábrázolja. Ezt vizsgáltatta meg először, nem találtak benne semmit, csak egy pici fotót, amit csak annyira sikerült kinagyítani, hogy megállapítsák: egy nőt ábrázol. A fotó is tiszta volt. Az íróasztalon rendben sorakozó könyvek és jegyzetek, egy olvasólámpa, telefon, és egy tekergő kígyót formázó tolltartó állt.
Az áldozat a Jackson Springs nevű kisváros gyógyszerésze, dr. Thomas Boyle volt. Dr. Boyle kiemelkedően sikeres volt a szakmájában, Olyannyira, hogy komoly bevételeiből támogatta a városka iskoláját, hozzájárult a színházépület renoválásához, és a rászoruló szegények is számíthattak adományaira. A már nyugdíjba vonult, idős doktor fürdött a népszerűségben. Persze, mint az lenni szokott, nem mindenki rajongott érte. Többen is úgy vélekedtek, hogy Mr. Boyle-nak fontosabb volt a közkedveltségi mutatója, mint az, hogy érdemi-e a segítségnyújtása.
Köztudott volt, hogy nem kevés pénzének nagy részét gyógyászati különlegességekre költötte. Régi gyógyszerészeti folyóiratok, patikai címkegyűjtemény, orvosi eszközök, porítók, kémcsövek, és az ég tudja, miféle és melyik korból származó felszerelések töltötték meg az öreg üveges szekrényeit. Állítólag még valami ősrégi varázskönyv is porosodott az egyik polcon. Amikor a városba érkezett – van annak 20-25 éve is –, két szobát már meg tudott velük tölteni. Pár éve betörtek hozzá, de csak az éjjeliszekrényen hagyott óráját, meg az íróasztalra kikészített kosztpénzt vitte el egy besurranó tolvaj.
Nem kevés értékét – rokon híján – halála után a városra hagyományozta. Ahogy ismerőseinek mesélte, volt a régen elhalt nővérének egy fia, aki féleszűnek született, a maradék felet meg elitta és elkábítószerezte. Ráadásul olyan messze élt Jackson Springstől, hogy ennyi erővel akár a Holdon is lakhatott volna. Ha egyáltalán él még…. Ki tudja, hogy Mr. Boyle látta-e valaha az unokaöccsét. Tudottan nem volt más rokona, sosem volt nős. Társaságban röhögve hangoztatta, hogy amíg másnak van felesége, addig neki minek. E szerint is élt. Nem kizárt, hogy egy felszarvazott férj elégelte meg a bedolgozását a családi párosba.
Mára csak egy kortalan házvezetőnő maradt a közelében, aki a kihallgatásakor felháborodott a feltételezésen, hogy a házigazda kedvese lenne. Pásztorórára érkező vendégről nem tudott: sem nőről, sem férfiról. Legfeljebb a régi kollégák látogatták, vagy a város elöljárói mentek hozzá kuncsorogni.
A nyomozó asztalán megszólalt a telefon. Feszült figyelemmel hallgatta a hívót, csak itt-ott szúrt közbe egy hümmögést, vagy egy „Nofene!” felkiáltást. Aztán egy köszönömmel letette a kagylót. Kopogás nélkül csörtetett be a főnök irodájába, és közölte vele az imént kapott hírt: a hulla nem dr. Boyle!
A patológiáról kapott jelentés szerint a gyógyszerész korát meghazudtolóan jó karban volt. Ezért is volt gyanús a hirtelen halála – még egy ebben a korban szokásos vérnyomáscsökkentőt sem szedett. Egészséges kívül-belül, csak az egyik térdébe ültetett protézisnek köszönhetően biccentett alig észrevehetően minden lépéskor. A protézis sorszámának ellenőrzése azonban azt a meglepő információt hozta, hogy aki dr. Thomas Boyle-ként élte köztük az életét, az valójában dr. Noah Clarke.
Clarke egy autóbalesetben sérült meg annyira, hogy a térdébe protézist kellett ültetni.
Scott éjt nappallá téve dolgozott az ügyön – most már a rejtély megfejtésének izgalma hajtotta. „Google is your friend!” Leült a géphez és beütötte a keresőbe: dr thomas boyle. Perceken belül rengeteg információhoz jutott Boyle munkásságáról, találmányairól, publikációiról, még a családjáról is. A képeken látható férfi, aki mellett csinos feleség és egy kislány mosolygott a családi fotókon, határozottan nem az ál-Boyle volt,.
Azonban talált valami érdekeset. Boyle munkatársaként, barátjaként emlegetik dr. Noah Clarke gyógyszerészt. Pár évvel volt csak idősebb Boyle-nál. Őt tervezték kinevezni a Panacea Laboratórium igazgatójává, az a baleset azonban, amelyet ittasan okozott, lehúzta neki a redőnyt. Nem elég, hogy egy tétel lett a rendőrségi adatbázisban, ráadásul Boyle lett az igazgató, míg ő a felfüggesztés minden hátrányával a vállán örült, hogy a kémcsöveket mosogathatta.
Boyle támogatta lecsúszott barátját a történtek ellenére is mind szakmailag, mint emberileg.
Aztán, egyszer csak, nem ment be reggel dolgozni. Hívták a laborból, majd Clark a barátságukra hivatkozva, elindult kideríteni, mi történt. Ő talált rá a házaspár holttestére, és kislányukra, aki sírva szólongatta anyját. A szülőket lelőtték. A kiérkező rendőrök felvették a vallomását, helyszíneltek, a kislányt az anyai nagyszülőkre bízták – és itt megállt a tudomány. Az eltelt évtizedekben sem derült fény a nyilvánvaló gyilkosság hátterére. A rendőrség néha azt hitte, közel a megoldás, aztán újra hoppon maradtak. A kislánnyal ezek után már csak a nagyszülők foglalkoztak. Azt azonban az ottani rendőrség már nem tudta, hogy dr. Clarke halott kollégája személyazonosságát vette fel, majd hamarosan el is tűnt az intézetből, a városból – az egész rendszerből. Scott nyomozónak szöget ütött fejébe a dolog.
Elővette a halott ál-Boyle holtteste körül talált nyomok jegyzékét. Hajszálak, morzsák, papírfecnik,… azonosításuk után kiderült, kik jártak az öregnél. A kihallgatásuk jottányit sem vitte előrébb az ügyet.
A kihallgatási jegyzőkönyvben megütötte a szemét egy név: Ethel Hobbs. Ki is ő? Ja, a házvezetőnő!
Mintha máshol is látta volna már a Hobbs családnevet… talán egy régebbi ügyében találkozott vele? Rákeresett az adatbázisban, és amikor az találatot jelzett, döbbenten olvasta a félsornyi információt. A Hobbs a Boyle-lány anyjának lánykori neve volt. Az ő szülei nevelték fel a kis Ethelt.
Úgy pattant fel a székéből, mint aki sündisznóra ült. Meg kell találnia a lányt! Sejti is, hol lehet. Kocsiba ült, és átkocsikázott a két órára lévő Twin Citybe. A pontos címet az aktából kotorta ki, így hamarosan megállt egy láthatóan lakatlan, mégis gondozott ház előtt. Mire kiszállt az autóból és az ajtóhoz ért, az már nyitva volt. Belépett a félhomályba, és ránézett a nőre, aki láthatóan már várta. „Szinte biztos vagyok benne, hogy megmérgezte… de hogyan,….és miért?” – tette fel azonnal a kérdést.
A nő leült a lépcsőre.
„ A szüleim nagyon szerették egymást és engem. Csodálatos életünk volt, apa a tudásának és szorgalmának köszönhetően egyre sikeresebb lett. Clarkkal nagyon jó barátok voltak. Látszólag. Amikor a szüleimet meggyilkolták, fent aludtam a szobámban. Valami zajra ébredtem, és elindultam lefelé a lépcsőn. Félúton jártam, amikor azt láttam, hogy anyám már a földön fekszik, …. aztán apámat is lelőtte az az ember. Amikor Clark megérkezett, furcsának találtam gyerekként is, hogy a bácsi, aki lelőtte a szüleimet, ugyanolyan ruhában volt, mint ő.
A nagyszüleimnél szép életem volt, de az nem ugyanaz, mintha az ember a szüleivel nő fel.”
A nyomozó ezt teljesen át tudta érezni. Apját és anyját egy bevásárlóközponti lövöldöző ölte meg. Őt a nénikéje nevelte ötéves korától. Tudta hát, milyen szülők nélkül felnőni.
A nő folytatta: „Az a gyerekkori kép belém ivódott. Éveket dobtam rá, hogy megtaláljam Clarkot, de mintha a föld nyelte volna el. Aztán egyszer csak azt olvasom az újságban, hogy nyugdíjba ment egy dr. Thomas Boyle. Tudtam, hogy ő az! Volt bőr a pofáján ellopni apám nevét! Jelentkeztem nála a házvezetőnői állásra. Fojtogató volt minden nap látni az önelégült képét. Magam is képzett gyógyszerész vagyok, nem esett nehezemre kivonni pár milligramm ricint. Ez a mennyiség sima laborvizsgálattal nem mutatható ki. A méreggyűrűre kentem, amit az apámtól kapott. A gyilkosság évfordulóján mindig elővette. Megcsókolta és felhúzta az ujjára. Aznap viselte csak.
Annyi mindent elvett az életemből… én az övéből nem tudtam mit elvenni… csak az életét.
Vállalom a felelősséget a tettemért.”
Rövid csend ült közéjük. „Éreztem, hogy ez az ügy kifog rajtunk.” – motyogta maga elé a nyomozó.
Lassan kisétált a házból, beszállt az autójába és elhajtott…
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Cipurka
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
