Amikor egy ország irodalmára Nobel-díjat kap, az ember ösztönösen valami ünnepélyes, fordulópont-szerű pillanatra számít. Krasznahorkai László kitüntetése után is sokan reménykednek abban, hogy az irodalom újra reflektorfénybe kerül, és a magyar olvasó – vagy legalábbis annak elitcsapata – visszatér a könyvesboltokba, könyvtárakba. Mintha a díj ellenállhatatlan szirénhangként hívná magához a közösségi média árbocához kötözött irodalomrajongókat, hogy újra fölfedezhessék az elmélyült olvasás örömét. Valljuk be őszintén: ez a remény nem más, mint kiáltás nélküli visszhang.
Bármekkora is a nimbusza, a Nobel-díj nem képes visszahozni azt, amit a digitális korszak elsodort. Ahogy a táncdalfesztivál régi dicsősége sem parancsol tömegeket a képernyők elé, úgy a világ legnagyobb irodalmi kitüntetése sem fogja föltámasztani az olvasáskultúrát. Megváltozott körülöttünk a világ, és vele együtt az olvasási szokások is, vagy tudományosabban: a kulturális súlypontok máshová helyeződtek.
Golding, Hemingway és Márquez idejében az irodalom még a társadalmi diskurzus központi eleme volt. Egy nívós regény akkoriban még a világ megértésének modelljeként is működött, mert a közösségi élményen túl társadalmi viták terepeként is szolgált. A 19–20. században még élő kapcsolat fűzte össze a komoly, elhivatott irodalmat és a széles közönséget. A nagy regények lassú olvasásra, megfontolásra késztettek, de ez nem járt semmilyen lemondással, mert az élet dinamikája ehhez igazodott.
Ma már tömegolvasó mást és másként olvas. A könyvfesztiválokon a legnagyobb sikereket – a médiasztárok kiadványai mellett – a sárkányos fantasyk, a gimis kalandok, a varázslótörténetek és más romantikus maszlagok aratják. A Harry Potter- és Trónok harca-nemzedék – bármilyen kulturális értéket is képviselnek e művek a maguk nemében – nem az elmélyült, világképet boncolgató prózán nő fel, hanem a sorozatlogikán: gyors váltások, karakterdrámák, TikTok-videók. Ez a narratív stílus nem összeegyeztethetetlen a magas irodalommal, de másfajta figyelmet igényel.
Krasznahorkai László prózája ehhez képest az ellenpólus – és ezt nem én mondom, mert nem vagyok a szakértője. Ami itt következik a munkáiról, azt a netről bányásztam ki a ChatGPT segítségével, ezért ha ő tévedett, én is valótlant fogok állítani. Tehát ezt mondja róla az AI: „Monumentális, meditatív, posztapokaliptikus látásmód hatja át, amely lassan bomlik ki, mint egy végeláthatatlan tájban sodródó köd. A Sátántangó például nem egyszerűen regény, hanem szöveguniverzum, amelyben a mondatok kilométeresre nyúlnak, a valóság pedig megroppan a saját súlya alatt. A világ pusztulását, a társadalmi szétesést, az entrópia lassú győzelmét írja meg, olyan szívós következetességgel, ami kétségkívül művészi teljesítmény — de nehezen nevezhető közönségbarátnak.”
Aki egyszer végigküzdötte magát a Sátántangón, – mint ahogy én is a 80-as években, amikor ez szinte kötelező volt – valószínűleg nem azért tette, mert a regény élvezetes kaland volt, hanem mert nem akart lemaradni a fővonulattól. Ezt a regényt én Déry Tibor G.A. úr X-ben című regényével állítanám párhuzamba, azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbi nagyobb hatást tett rám, bár ez semmit nem von le az előbbi értékeiből. Átrágtam magam rajta, de ma, évtizedek távlatából kevésnél is kevesebb maradt meg belőle, azon túl, hogy Tarr Béla filmváltozata iszonyúan vontatott volt, számomra már akkor is szinte nézhetetlen.
A kritika viszont azt mondja: ez a fajta irodalom szándékosan bánik ilyen mostohán az idővel. Olyas valamit sugall, hogy a világ pusztulása is ilyen volt, van és lesz, nem pedig a hollywoodi filmekben látott módon drámai. Engem ez persze nem nyugtat meg, és nem is hozza vissza az életkedvemet, mert őszintén szólva az ilyen pesszimista művek egy kicsit mindig belekergetnek a Dunába. A világ pusztulása nap huszonnégy órájában zúdul a képünkbe a hírekből, a közösségi média képeiből és az influencerek bölcselkedéseiből.
De maradjunk a témánál: Bob Dylan irodalmi Nobel-díja óta sokan érzik úgy, hogy a bizottság „lasszóval szedi össze” a díjazottakat. Nem azért, mert a világban nem szaladgál elég tehetséges író, de amelyik mögött nem áll egy ügyes menedzsment és nem is ír valamelyik világnyelven, az a nem létezők népes táborát gyarapítja.
A díj óriási pénzjutalommal és médiafelhajtással jár, de a kulturális hatása egyre csekélyebb. Krasznahorkai könyvei most majd ugrásszerűen fogynak – hatalmasat profitál belőle a kiadója is –, de többségük a soha el nem olvasás sorsát fogja élni valamelyik könyvespolcon, ha van még ilyen a modern lakásokban (szerintem épp úgy nincs, mint CD-tartó). A spontán olvasók, akik nem sznobériából, nem tanulmányi kötelességből és nem nemzeti büszkeségből veszik kézbe a műveit, éppen olyan kevesen lesznek, mint a mai napot megelőző időkben. Nem a minőség hiánya miatt – azt senki nem vitatja –, hanem mert ez a fajta irodalom, Nobel-díj ide, vagy oda, egyszerűen kicsúszott az időből.
Magyarország most két irodalmi Nobel-díjjal rendelkezik: Kertész Imrével és Krasznahorkai Lászlóval. Az egyik a holokauszt lidércfényét vetíti rá a világirodalomra, a másik a posztapokaliptikus entrópia komor hangulatát. E két végpont között kevés hely marad egyéb értékeknek. A nemzetközi percepcióban Magyarország irodalmi arca most már végérvényesen a tragikum, a pusztulás, a sötét jövőkép lett. Aki eddig abban reménykedett, hogy egy olyan író kap majd Nobel-díjat, aki életigenlőbb, vagy világirodalmi értelemben „mesélőbb” hangot képvisel, most nyugodtan becsukhatja a fiókot. A kvóta teljesült.
Krasznahorkai Nobel-díja nagy esemény, de nem kulturális fordulópont. Nem térünk vissza a könyvekhez, mert a társadalom már máshol él, máshogy figyel, mást keres. A Nobel-díj inkább egy kitüntetés, sem mint új kezdet. Albert Camus 1957-ben maga is zavarban volt, amikor átvehette a díjat: túl korainak érezte, nem vágyott a kultikus szerepre, és idegenkedett a körülötte kavargó politikai és médiacsinnadrattától. De mégis átvette, mert tudta, hogy vannak gesztusok, sőt, kötelezettségek is, amelyek túlmutatnak az egyéni érzéseken. Vagyis gondoljunk, és tegyünk bármit, a végén mindig az entrópia diadalmaskodik.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
