Gyerekkoromban több bajom is akadt a húsvéttal. Az, hogy ünnep, hogy van piros tojás, és hogy mehetünk locsolni a lányokat, teljesen rendben volt. A templomi részével támadtak aggályaim. Ilyen volt például az áldozás, amikor az atya azzal a megjegyzéssel tolta elém az ostyát, hogy az Krisztus teste. Ez megdöbbentett. Miért kell nekem beleharapnom a Megváltó testébe? Nem vagyok én kanibál. A válasz persze megvolt, az atya a hittanórán szépen megmagyarázta, hogy ez az átlényegülés, ami azt jelenti, hogy az ostya ugyan ostyának látszik, de valójában mégiscsak Krisztus teste. De engem ez nem nyugtatott meg, sőt, inkább rontott a helyzeten. Mert ha valami kenyérnek néz ki, ostyaként recseg, lisztíze van, és mégis hús, akkor ott szerintem az embernek nem kevesebb, hanem több kérdést kellene feltennie.
Például azt, hogy miféle test az ilyen. Mert ha rendes test, akkor miért nem kell rágni? Ha meg nem rendes test, akkor miért kell testnek nevezni? Kölyökkoromban, alig túl az elsőáldozáson én ezt csak a gyakorlati oldaláról láttam. A vasárnapi ebédnél nálunk a csirkecomb is test volt, de egészen más módon viszonyultunk hozzá, mint az ostyához. A kettő között akkora volt különbség, hogy azt szavakkal nem is tudtam kifejezni.
Én egy ideig úgy képzeltem, hogy az átlényegülés valami olyasmi, mint amikor a bűvész a kendőből galambot ránt elő, csak fordítva, mert itt a galambból lett volna egy száraz, kerek lapocska. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán veszélyes műveletről van szó, és aki túl erősen harap rá Krisztus testére, annak véres lesz a szája, amitől az egész mise kínos fordulatot vesz. Ezért a szüleim által megkövetelt gyónás utáni áldozások idején minden óvatosságomat összeszedtem, és csak minimális mértékben roppantottam rá a Megváltóra.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a felnőttek olyan természetességgel vették ezt tudomásul, mintha naponta találkoznának efféle jelenségekkel. Mintha teljesen szokványos volna, hogy az ember ünneplő ruhában, fényesre suvickolt cipőben odalép egy pap elé, kinyitja a száját, és békésen elfogad tőle egy darabka transzcendenciát. Én ezzel szemben úgy éreztem, hogy ez esetben illene valami figyelmeztető táblát kihelyezni. Például ezt: „Vigyázat, ez misztérium!”
Az atya persze türelmes ember volt. Látta rajtam, hogy nem hitbéli megingásaim vannak, hanem biológiai. Egyszer még külön le is hajolt hozzám, és halkan megjegyezte, hogy nem úgy kell ezt elképzelni, mint a testi ügyeket. De nekem éppen ez volt a dilemmám: a lelki értelem mindig gyanúsabbnak tűnt a testinél, mert az utóbbival kapcsolatban az ember legalább tudta, hol és mi fáj. A lelki értelem viszont bármi lehet, és mire kettőt pislantunk, máris ott állunk húsvét vasárnapján, keményített inggallérban, és a világ legszelídebb kannibalizmusában veszünk részt.
Így aztán sokáig gyanakvással viseltettem az ostya iránt. Tiszteltem, mert azt kellett tennem, de féltem is tőle, mert az a mendemonda járta, hogy akinek ráragad a szájpadlására, az bűnös, és hát az enyémre azonnal ráfeszült, pedig egy kukacos almát sem vettem le a szomszédunk fájáról. Közben titokban reméltem, hogy Isten, aki mindent lát, ezt a belső idegenkedést betudja annak, hogy gyerek vagyok, és még nem értem pontosan a mennyei ügyvitelt.
De mindez eltörpült ahhoz a felháborodáshoz képest, amit a szent Megváltó keresztre feszítése kapcsán éreztem. Ő, az Isten fia, hogyan engedte meg magának ezt a csúfságot? Annyi csodát tett, hogy össze sem lehetne számolni, és amikor a saját dolgáról volt szó, egy apró trükköt se volt hajlandó összehozni. Az atya erre is megadta a magyarázatot: feláldozta magát értünk, bűnösökért, de ezt én legalább annyira nem értettem, mint a testének elfogyasztását. Az én gyermeki logikám azt követelte, hogy bánjon keményen azokkal a gonosz rómaiakkal, akik megkínozták, mert ez a fajta embertípus csak abból ért, ha keményen odavágnak neki. Nem kívántam én azt, hogy mennyei sugarakkal nyilazza le őket, elég lett volna az is, ha mindenkire, aki vétkes a megkínzatásában rájön egy borzasztó hascsikarás, és addig nem múlik el, amíg nem hagy föl az álnok mesterkedésével. Arról ábrándoztam, hogy ha én isten egyik hozzátartozója volnék, például a fiának első unokatestvére, biztosan kibabrálnék az ellenem szervezkedőkkel. Az atya persze erre is csak mosolygott, és azt mondta, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. De nekem a megváltás nem volt annyira fontos, mint Jézus élete.
Gyerekként nekem jobban tetszett volna ez a történet, ha másféle happy enddel végződik. Főként annak tükrében, hogy a megváltás mintha nem is váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket. Az embereket nem érdekli ez a kincs, a szeretet számukra alig létezik, minden cselekedetüket valamilyen érdek vezérli, és közben ölnek, pusztítanak, szinte nagyüzemi módon. Most már, mint öreg ember azon gondolkodom, hogy Jézusnak ezért a világért talán nem is volt érdemes meghalnia a keresztfán. A szűntelen harc, a háborúk sokasága, az esztelen önzés már önmagában is felveti ezt a kételyt, de mindez mellé még ott van a sunyi alakoskodás, a hazudozás és a kapzsiság mérhetetlen óceánja.
Tudom, hogy azt, ami történt, már nem lehet megváltoztatni, de talán egy alternatív húsvét lefuttatása ugyanúgy beleférne, ahogy a Vissza a jövőbe második részében, amikor Biff megszerezte azt a bizonyos almanachot, és kisiklatta vele a történelmet. Itt most azt másik utat kellene kipróbálni, hogy Jézus a képességeit felhasználva olyan genetikai mutációt épít az emberekbe, hogy ha túlteng bennük a gonoszság, rájuk törjön az a bizonyos hascsikarás. Ő pedig itt maradna köztünk, de úgy, hogy nem tudnánk, hogy néz ki és hol van. Lehet, velünk szemben ülne a vonaton, vagy kutyát sétáltatna egy parkban, esetleg ő hozná biciklin a neten rendelt pizzát. Vagyis mindenütt ott lenne, és ha kellene, segítene. De nem tolakodó módon, és nem is látványosan, hanem észrevehetetlenül. A gyilkos az utolsó pillanatban meggondolná magát és elhajítaná a kést, a kapzsi bankár pedig a vétel helyett az adakozás gombot nyomná meg.
Hosszan tudnám még folytatni, de mert ez csak képzelgés, nem sok értelme lenne. Inkább maradjon meg a húsvét olyannak, amilyen eddig is volt: tele titokkal, ígéretekkel és boldogságváró, szép reménykedéssel.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
