Amikor a világ elveszítette az érdeklődését a drogok iránt, az nem lassan történt, hanem ugyanabban a villámgyors tempóban, ahogy az idők manapság változnak. Tegnap még rengetegen tolták a szert, aztán hopp, ennek vége lett. A súlyosan függők önként jelentkeztek a leszoktató terápiákra, ahol kedvesen megmagyarázták nekik, hogy ez a dolog egy átok, tönkreteszi az egészségüket, és ők ezt egyből megértették. Aki az anyagtól annyira pörgött, hogy három napig nem bírt aludni, most hirtelen rákapott a citromos vízre. És ebben nem volt semmi póz: a kábítószer simán kiment divatból, mert az emberiség elveszítette iránta az érdeklődését.
Ebben a tiszta, hidratált világban José Gutierrez, az utolsó drogbáró úgy ült az irodájában, ahogy Zeusz trónol az Olümposz csúcsán. Előtte félkörben ott álltak a bizalmasai: Ramón, akinek olyan vastag nyaka volt, mint egy bikának, Esteban, aki egész életében úgy nézett, mintha valamin tűnődne, Chucho, aki mindig fehér ingben járt, és ott állt a sarokban Fabián, a legfiatalabb, akinek az volt a dolga, hogy időnként komoran bólogasson.
A főnök nem sietett, mert az igazi vezető hagyja, hogy a csend szépen megérkezzen, aztán körülnézzen és leüljön az egyik sarokba.
– Uraim – mondta végül –, a piac befuccsolt.
– Hogy érted ezt, főnök? – kérdezte Ramón rekedten.
– Jól értetted, Ramón, a drogbiznisznek vége – felelt José oda se nézve. – Az emberek már nem akarnak repülni, táncolni, felejteni, kibírni, leereszkedni, felemelkedni, átlépni önmagukat, megvilágosodni vagy összeomlani. Vizet kortyolnak és sétálnak.
Esteban megvakarta az állát.
– És a fiatalok?
A főnök rezignáltan legyintett.
– A fiatalok gyógyteát isznak. Ha valaki szívni akar, az nem port kér, hanem a levendulaillatot egy kerámia párologtatóból.
– Beteg világ – mondta Ramón.
– Egészséges – javította ki José keserűen. – Ez benne a beteg.
Az irodában egy pillanatra olyan sűrű lett a csönd, hogy hallani lehetett, amint Chucho gondolatai halkan csikorognak.
José ekkor letette a szivart, amit eddig szívott.
– Profilt váltunk – jelentette ki határozottan.
Aztán kihúzta az egy fiókot, és elővett belőle egy kis üvegcsét. Az üvegben sárgás, finom por ült, könnyedén és gyanúsan, mint valami előkelő méreg.
Ramón közelebb hajolt.
– Mi ez?
– Pollen.
A jelenlévők arcán egyszerre jelent meg az értetlenség és az a különös óvatosság, amellyel az ember az új kihívásokat fogadja.
– Virágpor? – kérdezte Esteban hitetlenül.
– A legfinomabb – felelte José. – Tiszta, mint a Szűzanya könnye. Az emberek megőrülnek érte.
– Ezt nem igazán értem… – dünnyögte Fabián, de a főnök meglepően türelmes volt.
– Nem is kell megérteni, csak haladni a korral. A régi ügyfeleink újabban kertészkednek és botanikai workshopokra járnak.
Ramón még mindig kételkedett.
– Ezt komolyan mondod, főnök? Az emberek virágport szippantanak?
– Nemcsak szippantanak – mondta José hűvösen. – Beszélnek róla. Fórumokat nyitnak. Fajtákat hasonlítanak össze. Egyik a napraforgóra esküszik, másik a liliomra, a harmadik szerint az akácnak az igazi. Persze vannak, akik tüsszögnek tőle, de ezt spirituális megtisztulásnak nevezik. Rá fogunk állni erre az anyagra.
A férfiak szemében lassan kigyulladt az ismerős fény.
– De ha virágport fogunk teríteni, miért nem csináljuk ezt legálisan? – vetette föl Esteban. – Virágbolt, kertészet, ilyesmi. Miért kellene ebből titkos üzletet csinálni?
José hátradőlt.
– Azért, mert amit a virágboltok árulnak, az száron van. Mi nem csokrot adunk, hanem esszenciát. Koncentrátumot. Olyan anyagot, amit nem lehet szernek nevezni, mert nem üt ki, legfeljebb az ember azt képzeli tőle, hogy gyerekkorában szebb volt a nyár. Nem lehet kozmetikum sem, mert az emberek az orrukon át akarják élvezni. És nem lehet dohányáru, mert nem a füstjét kell beszívni. Az állam rövid időn belül rájönne, hogy ez sehová nem illik, és amit az állam nem tud polcra tenni, azt brutálisan megadóztatja.
– És kell a minőségellenőrzés is – tette hozzá Chucho, mert a jó beosztott mindig talál egy második okot is. – Mert ha valaki belekever valami ócska mezei port…
– Pontosan – bólintott José. – A piac vad. A vevők hisztérikusak. Egyszerre akarnak természeteset, exkluzívat, erőset és bio minősítést. A szezon pedig rövid. A készlet ingadozik, a jobb fajtákért ölni ugyan nem fognak, de ordítani igen, ami üzleti szempontból még rosszabb.
Ramón ekkor végre elengedte magát.
– Tehát újra ugyanaz lesz, mint régen.
– Ugyanaz lesz, csak finomabb csomagolásban – mondta José.
Felállt a bőrfotelből és az iroda falán lógó térképhez lépett. Régen kikötők, hegyi utak és raktárak voltak rajta bejelölve, most rózsaszín, sárga és halványzöld cetlik virítottak rajta, amitől az egész úgy nézett ki, mint egy esküvőszervező haditerve.
– Itt lesznek az ültetvények – mutatta. – A kokacserjéket kiszántjuk, a helyükre dáliák, liliomok, krizantémok, napraforgó és jázmin kerül. A munkások hajnalban mennek ki, és finom ecsetekkel gyűjtik be a pollent. Nincs többé machete, és nincs többé labor. A csomagolás diszkrét marad. Kis fémhenger, arany betűk nélkül. Aki ért hozzá, úgyis tudja.
– És a terítés? – kérdezte Ramón.
– A terítés a régi csatornákon megy. Csak most az éjszakai klubok helyett jógastúdiók, belvárosi kávézók hátsó raktárai, kézműves vásárok, titkos kertbarát körök és azok a lakások játszanak, ahol mindenki mezítláb van, és valami nagyon puha takarón ül. A terítőink nem sunnyognak az utcán, de nem is mutogatják az árut. Kérdezni sem kell tőlük, elég annyi, hogy: „Van valami friss a rétről?” Ha a másik tudja, miről van szó, akkor azt mondja: „Akác vagy liliom?” Ha nem tudja, akkor vesz egy mézes kekszet, és mindenki megy tovább – magyarázott José.
– Hogyan fogjuk beszedni a lóvét? – kérdezte Esteban, mert bár a virágokról keveset tudott, a pénz mozgása mindig érdekelte.
– Ugyanúgy, ahogy eddig – felelte José. – Csak most nem azt mondjuk, hogy a csomag megjött. Azt mondjuk, hogy kivirágzott a kert. Nem azt mondjuk, hogy tartozik. Azt mondjuk, hervad a tulipán. Nem azt mondjuk, hogy büntetés lesz. Azt mondjuk, hogy elfagyhat a muskátli.
– És a virágboltok? – kérdezte Chucho, aki mindig előbb látta meg a problémát.
José arca elkomorult.
– Nos igen, ők gondot okozhatnak, mert száron adják az árut, ráadásul legálisan, nyugtával, masnival. A vevő pedig ugyanaz, akit régebben mi láttunk el anyaggal, de most csokrot visz haza. Holnap pedig már azon gondolkodik, mit lehetne ebből finomabban, koncentráltabban, diszkrétebben elérni. És ha egy virágbolt rájön, hogy a rózsán nem a szirom az üzlet, hanem ami rajta ül, akkor beindul a verseny.
– Mi a megoldás? – kérdezte Ramón.
– Védelmi pénzt szedünk – mondta José egyszerűen. – Szépen, udvariasan. Bemegyünk a virágárushoz, megdicsérjük a fréziát, veszünk egy csokrot, aztán elmagyarázzuk, hogy veszélyes időket élünk. Sok a fajtahamisító, felelőtlen kertész. Mi viszont gondoskodunk a nyugalomról. Az ő orchideája nem fonnyad el idő előtt. Az ő szállítmánya nem tűnik el valahol a nagybani virágpiacon. Cserébe fizet.
– És ha nem fizet?
José felemelte a vállát.
– Akkor hirtelen tele lesz a boltja pitypanggal. Olyan mennyiségben, hogy a törzsvásárlók három utcányira tüsszögnek majd tőle. Egy hét alatt megtanulja, hogy ebben az iparágban nincs semleges virág.
A társaság elismerően hallgatott, de Fabián bátortalanul megszólalt.
– Főnök… ez nem furcsa egy kicsit? Régen mindenki az öklünktől rettegett, most meg ha kell, virágcsokrokkal verjük agyon a renitenseket?
– Akár – mondta José, és ezzel véget ért az értekezlet.
A fiúk kivonultak, már mindegyikükben ugyanaz a régi, ismerős motiváció dolgozott: terület, szállítás, minőség, fegyelem. Kint a folyosón Ramón már arról beszélt Estebannak, hogy a liliom kényes, mert túl hamar elhervad, Esteban pedig azt felelte, hogy ezért kell súlyozott papírhengerbe csomagolni, amitől az egész megint gyanúsan hasonlítani kezdett valamire, amit a világ állítólag maga mögött hagyott.
José egyedül maradt. Kinézett az ablakon. A domboldalon az új ültetvények első csírái sárgállottak a késő délutáni fényben, békésen, szépen, majdnem ártatlanul. A főnök elégedetten szemlélte a látványt. A világ változik, gondolta, de az emberi természet szerencsére változatlan.
(Szvétics Hubenár fordítása)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- Bibabac
