Az elhunyt pápát a hagyományok szerint a Szent Péter-bazilika alatti kriptákban helyezték örök nyugalomba. A szertartás díszes volt és méltóságteljes, de valami – talán a Rómát sújtó szokatlan hőség, talán a pápaság végét emlegető jóslatok – mintha eltüntette volna az élők részéről elvárt gyászt. A világ éberen figyelt a Vatikánra, miközben az elkövetkező napok fejleményeit várta.
A temetés másnapján hivatalosan is kezdetét vette az új egyházfő megválasztásának ceremóniája. A Domus Sanctae Marthae-ba sorra érkeztek a bíborosok, lassan méltóságteljesen vonulva, mintha a rájuk terhelt felelősség súlya mellett a jövő árnyékát is magukon cipelnék volna.
Az Anyaszentegyház ideiglenes feje, Angelo di Montalto bíboros-camerlengo pontosan tudta, milyen nehéz lesz a különböző érdekek, szándékok és vágyak között megtalálni az egyetlen biztos pontot, hiszen ez az interregnum nem csupán szervezés kérdése volt, hanem komoly próbatétel. A pápa halála után ő lett a legfőbb adminisztrátor, aki, ha kellett megszűrte a híreszteléseket, és szükség esetén eloltotta a képletesen keletkezett tüzeket.
Kora reggel volt, amikor belépett az Apostoli Palotában lévő dolgozószobájába, amelynek ablakai a Szent Péter térre néztek. A falakat térképek és évszázados metszetek borították, a levegőben tömjén illata terjengett, ami máskor üdítően hatott volna rá, de most valósággal megszédítette. Leült az alacsony, díszesen faragott íróasztala mögé, amelyen már várt rá egy vékony dosszié.
Az ajtón ekkor valaki kopogott, majd belépett személyes titkára, Fra Lucien Vareda, az Apostoli Kamara prelátusa. Halk szavú, szolgálatkész ember volt, aki két évtizede dolgozott a Vatikán adminisztratív gépezetében. A hűségét semmilyen ármány nem kérdőjelezhette meg, de most, amikor megállt a bíboros előtt, szinte megdermedt a döbbenettől.
Az arc, amit látott, annyira idegen volt számára, mintha nem is Montalto ült volna előtte.
– Nem aludt, eminenciás uram – jegyezte meg óvatosan.
A bíboros nem válaszolt. Az előtte heverő mappát nézegette, majd lassan, óvatosan kinyitotta. A sárgás, régi papír szinte világított az ablakon behatoló reggeli fényben. Egyetlen név állt rajta, tintával, kézzel írva, semmi sallang, semmi titulus: Jacob Anathasius. Életkor: 28 év. Cím: Bíboros.
Fra Lucien maga készítette oda az asztalra a dossziét, pontosan tudta, mi áll benne, de úgy érezte, hozzá kell tennie valamit ehhez a furcsa adathoz.
– Már a többiek is róla beszélnek – mondta halkan. – Állítólag vannak, akik támogatják.
Montalto levette a szemüvegét, és hosszú másodpercekig az ablakon túlra révedt. A téren már gyülekeztek a zarándokok, akik egyfajta rituálét követve egészen addig ki fognak tartani, amíg meg nem pillantják az új pápa megválasztását jelző fehér füstöt. Az ő szemszögükből a Vatikán most egyetlen hatalmas színpad volt, ahol a nézők már elhelyezkedtek, de még izgatottak, mert tudják, ki fog kilépni a függöny mögül.
– Ez lehetetlen – mondta Montalto végül. – Hogy lehet valaki bíboros huszonnyolc évesen?
A titkár nem válaszolt. Csak állt ott, mintha a falakra festett ornamentikák között keresné a választ.
– Utánanéztem, ki lehet a felelős, de semmit nem találtam – mondta mentegetőzve.
– Akkor mi történt? – emelte föl a hangját Montalo. – Ha mindenki tisztában van vele, hogy a kánonjog értelmében püspök csak harminc év felett lehet valaki, bíboros pedig ha hosszú évtizedek alatt átküzdi magát különféle missziókon és politikai játszmákon, és mert ezt a kinevezést sem én, sem az előző pápa nem írtuk alá, akkor mi ez az ügy: csoda vagy provokáció?!
– Olyan pletykákat hallottam eminenciás uram, hogy az ifjú jezsuita és Etiópiában missziózott.
– Valóban? És hol van most ez az ember?
– Tegnap ő is megérkezett a konklávéra. Idehívassam?
– Nem ide kéretem, hanem a Clavus Coelestis-be .
A titkár elsápadt, de bólintott, majd távozott. Pontosan tudta, mit jelent ez: a Clavus Coelestis – az „égi szeg” – nem szerepel a Vatikán alaprajzán, és a legtöbb prelátus is csak legendaként ismeri, de nagyon is létezik. Egy régi kápolna alatt rendezték be, még az avignoni száműzetés előtt , amikor a pápák nem annyira pásztorok, mint inkább ítélőbírák voltak. Most, évszázadokkal később, a régi, elfeledett kulcs ismét előkerült, majd pedig megcsikordult az otrombán túlméretezett zárban. A kapuőr, egy némaságra esküdött szerzetes, gyertyával a kezében vezette le a parancsot hozó küldöncöt a csigalépcsőn, amely egyre mélyebbre vitte őket a bazilika alá.
A levegő odalent dohos volt, és olyan nehéz, mintha nem is belélegzésre alkalmas gáz lett volna, hanem maga az emlékezés. A köveken furcsa fények csillogtak, amelyek különös megvilágításba helyezték a falakra festett latin idézeteket. Villany itt nem volt, az őr két nagy kandeláber segítségével teremtett baljós világosságot.
Habár a terem kisebb volt mint Montalto dolgozószobája, mégis a monumentalitás érzését keltette. Boltozatán minden egyes szó visszhangot vetett, a kőpadló közepén pedig egy ősi mozaik a Sancta Umbra-t – a „szent árnyékot” – rajzolta ki, ami csak ebben a teremben jelenhetett meg: egy kereszt, amit nem a fény hozott létre, hanem a sötétség.
A falakon zárt rekeszek sorakoztak – régi periratok, elhallgatott bűnvallomások, elfeledett enciklikák. Itt tárolták a pápaság árnyékanyagát. Nem a hit igazságát, hanem azt a kételyt, ami a legfényesebb bizonyosságot is beborítja.
A kapuőr gondosan letisztogatta a bíboros számára előkészített széket. Fából készült, de a karfáján fémveret volt – két kinyújtott kéz, tenyérrel felfelé. A másik oldalra egy egyszerű zsámolyt helyezett: alacsony, dísztelen ülőalkalmatosság, mint amilyet gyóntatószékekhez használnak.
Az elrendezés egyértelműen azt sugallta: ez nem egy beszélgetés lesz, hanem kihallgatás.
A novella második, befejező része itt olvasható.
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
- sicc
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
