Az utcalámpa fénye bágyadtan, vibrálva tört meg a sikátor aszfaltján összegyűlt, benzinszagú hólében. Ferit, a haveromat épp egy mágikus ajtón rángatta át a területi vezető; a fal egyszerűen elnyelte őket, mint egy éhes száj. Ott maradtam egyedül az Archivátorral, a Rendek egyik magas rangú vezetőjével, aki az intézményesített gőg megtestesítője volt. Én csak egy átlagos huszonéves akartam lenni. Egyetlen titkom volt: Egy régről maradt barát, még ha csak képzeletbeli is. A szüleimnek eleinte meséltem róla, de ahogy nőttem, megtanultam elrejteni. Az idegen emlékfoszlányokkal és az álmaimban kísértő zajokkal együtt, amiket a stressz számlájára írtam.
– Azonosítsa magát, civil! Vágta oda hidegen félbeszakítva a gondolataimat. Nem várta meg a dadogásomat, szemei tejfehérré váltak, mint a vakoké. A húsomon túlra, a tudatomba látott azzal a holt tekintettel.
– Érzem benned azokat.
– Miket? Hűlt el bennem a vér, hátráltam volna, de a lábam nem mozdult.
– Csak egy srác vagyok, aki rosszkor tett szívességet. Otthon kéne lennem havat lapátolni a panel erkélyről.
– Ne kísérletezz velem, kölyök! A lélek tükre nálunk nem egy verssor, hanem diagnosztikai eszköz. Ha egy átutazó megfertőz, a pupillád eltorzul. Gúnyos vigyor ült az arcára, de ahogy a szemem színe és formája eltorzult, a gúnyt jeges döbbenet váltotta – De nálad… Az arca hirtelen megrándult az undortól.
– Te egy két lábon járó biohazard vagy. A mágia törvényei szerint egy hiba, biológiai aberráció. A hangja most már úgy csattant, mint a korbács.
– Egy ép emberi test maximum két-három utazót bír el, mielőtt az énmoslék szétzúzná az agyát. Ez az elme teherbíró képességének határa. De benned egy egész csorda szemét rángatózik. Parazita visszhangok, amik azt hiszik, léteznek, pedig csak hátrahagyott, rohadó hüvelyek, amik nem képesek rendesen megdögleni! Vonzod őket, mint a mágnes a vasport. Nem engedhetem meg, hogy szabadon kóborolj!
A szavai nyomán valami megmozdult a mélyben. Ezer idegen arc emléke égette a retinámat: egy fém asztal jéghideg érintése, feszülő szíjak a csuklómon, és egy mágus hűvös hangja, aki ugyanezzel a hangsúllyal ígért „segítséget”, mielőtt darabokra szedte a lelkünket. Eközben észre sem vettem, hogy már bilinccsel a kezében közeledik.
– Nem vagyunk… selejt. Nyögtem ki.
A hangom egyszerre ezer másé lett, ami egy mélyebb, ragadozóbb üregből tört fel. A bőröm foltokban vörösödni kezdett, a homlokomon éles fájdalommal feszültek ki a szarvak, körmeim fekete karmokká görbültek. Az Archivátor hátratántorodott, a bilincs csörrenve hullott a latyakba.
– A faj Succubus, de teljesen átformálja a hordozót, és irányítja? Ez lehetetlen! Én már nem hallottam. A képzeletbeli barátom átvette a kormányt. Az ősi, fenséges alakja úgy feszítette szét a huszonéves srác vázat, mint egy túlnyomásos tartályt. Hiába volt szakértő, nem egy emlékhalmazzal állt szemben, hanem egy erővel, amely régóta várt csendben. Pedig olyan nyugodtan indult ez a szombat.
A tekintetünk találkozott:
– A nevem Walleyra.
Beküldte:
Kristopher Csemer
