Jó barátom, Dezső boldogan újságolta, hogy bekerült a Hülye Írók Klubjába. Ez a társaság hivatalosan persze nem így hívja magát. Valami hosszú és bonyolult neve van, megspékelne néhány idegen szóval, de a szépirodalom lovagjai maguk között így nevezik, miközben a tagság után vágyakoznak.
Dezső egy kiegyensúlyozott, végletekig komoly ember. Annak a régi típusú irányzatnak a híve, amikor a szereplők még éltek és haltak, volt bennük szufla, és a maguk képére formálták a világot. Mindez ma már a múlt, mert a mai művekben, ha teszem azt, egy szereplő cigarettára gyújt, az soha nem egy szimpla cselekmény, hanem átvitt értelmű, célzásos körülírás. Az olvasónak vért kell izzadnia, hogy rájöjjön, mi is történik valójában, már ha történik valami egyáltalán. A Hülye Írók Klubjának aspiránsai persze magát az olvasót is kétségbe vonják. Úgy írnak, mintha ez a képződmény nem is létezne, és ha igazán kiválóak a maguk területén, akkor ezt a feltételt meg is valósítják.
A klubról én is hallottam, de úgy voltam vele, hogy az csak az elit játszótere. Soha nem hittem, hogy egy akkora barom, mint a Dezső egyszer majd elnyeri az ide szóló tagságot, mert – a netről bárki láthatja – ahhoz, hogy az embert fölvegyék, nem akármilyen teljesítményt kell fölmutatnia. Írnia kell például egy olyan nagyregényt, amelyben nem történik semmi. Az egész műnek azt a belső ürességet kell kisugároznia, amely tévénézés közben halmozódik föl bennünk, vagy amikor a közösségi médiában a reels videókat pörgetjük. Ízig-vérig modern alkotóként Dezső ezt játszva teljesítette.
Az is lényeges, hogy a nyelvezetnek „posztironikusnak” kell lennie, ami gyakorlatban annyit tesz, hogy minden mondatnak úgy kell hangzania, mintha egy álmatlanságban szenvedő politikai kommentátor írta volna le hajnali fél háromkor. És végül minden szövegnek sugároznia kell valamiféle nyugati, steril melankóliát. Dezső kapott egy kérdőívet, amelyen olyan kérdések szerepeltek, mint: „Hetente hányszor mereng a hősöd a saját kiszolgáltatottságán?”, vagy: „Van-e a szövegedben legalább egy rész, ahol a főszereplő úgy érzi, hogy minden hiábavaló, de ezt nem mondja ki, csak csöndben bámul bele az üres hűtőszekrénybe?” És végül: „A vég legyen minden esetben reménytelen és értelmetlen.”
Dezső tehát beadta a kérvényt. A regénye, amivel pályázott egy középkorú férfiról szólt, aki véletlenül leül egy padra és… ennyi. Csak ül. Harminc fejezeten át. A padnak egyébként saját univerzuma van, de vele sem történik semmi. Nem csoda, hogy a bizottság eksztázisba esett tőle. „A narratív fekete lyukba zuhanás csúcsa! A világmegváltó művészet non plus ultrája!” – áradoztak, miközben egymást locsolgatták.
A sikeres fölvétel után Dezsőt meghívták arra a klubestre, amelyen a tagok a legfrissebb könyveikről beszéltek. Az egyik szerző a macskája álmát jegyezte le kilencszáz oldalon, minden dramaturgia nélkül, egy másik pedig regényt írt egy lemerült telefon lelkivilágáról. A csúcspont az volt, amikor a készülék rezzenéstelenül nézte végig a gazdája súlyos idegösszeomlását. Dezső nem éppen erre számított, de hogy mire, azt nem tudta megmondani. Ám ha már ott volt, igyekezett megfelelni a követelményeknek.
Ma már a klub oszlopos tagja. Néha megkérdezem tőle, nem hiányzik-e neki a régi, történetmesélő irodalom. Ilyenkor szomorúan néz rám, majd csöndben előveszi tagsági igazolványát. Rajta arany betűkkel ez áll: „Az üresség sokra kötelez.”
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
