Már nem tudom, ki volt az a zseni, akinek a neve ott kéne hogy ragyogjon a repülés történetének legnagyobbjai között, Leonardótól kezdve a Wright-fivéreken át egészen Gagarinig – de ha nem is velük együtt, legalább mellettük, egy jól megvilágított sarokban.
Majdnem ötven éves ez a történet, nem csoda, hogy nem emlékszem, melyik osztálytársam volt a főszereplője, hát legyen a neve Gyuszi, ha ez a kis pontatlanság belefér ebbe az egyébként hiteles krónikába.
Minden egy váratlanul bekövetkezett lyukasórával kezdődött, ami – főként, ha olyan komoly tantárgyról volt szó, mint a fizika, vagy a matematika – örömtelibb esemény volt számunkra, mint Tito születésnapja. Az alatt a néhány perc alatt, amíg tanári felügyelet nélkül maradtunk, persze készülhettünk volna a következő rázós órára is, de mint tudjuk, a diákok észjárása nem a józan ész logikáját követi, főként az iskola falai között.
Nem sorolom fel, hogy egy lyukasóra keretein belül mi minden történt a hetvenes évek elején egy átlagos osztályteremben, mert az elterelné a figyelmet a lényegről, ami jelen esetben az, hogy azon az örökké emlékezetes napon Gyuszi nekiállt papírrepülőt hajtogatni. Az osztály persze magáról megfeledkezve tombolt – néhányan a tanterem végében szabályos focimeccset játszottak egy papírból és ragasztószalagból gyártott labdával –, úgyhogy Gyuszi kreációja egészen addig figyelmen kívül maradt, amíg ki nem röppent az ablakon.
A papírrepülővel ugye, az a szabály, hogy elhajítod, és ha zárt térben vagy, nekimegy valaminek, ha meg kint, akkor elveszik vagy fennakad egy fán. De ezúttal más volt a forgatókönyv: a mester határozottan kijelentette, hogy a gépe ki fog suhanni az egyik ablakon, és visszajön a másikon.
Az első emeleten voltunk, alattunk a zajos, zsúfolt szabadkai utca és mindenütt villanydrótok, meg a titkos célok felé igyekvő emberek, nem beszélve a nyári melegben lustán szendergő galagonyafákról.
A papírrepülő mégis bátran nekirugaszkodott, majd egy szabályos félkört leírva kecsesen és precízen visszasiklott, pont azon az ablakon át, amit a készítője megjósolt.
A produkció olyan sikeres volt, hogy meg kellett ismételni. Közben az is kiderült, hogy nem Gyuszi ügyessége volt a perdöntő, hanem maga a repülő. Az ugyanis bármilyen kézből elhajítva tette a dolgát. Engedelmeskedett, mint a betanított sólyom, ami mindig visszatér az idomár kesztyűjére.
Annyira elmerültünk a kísérletezésben, hogy nem vettük észre Kalapis tanár urat, aki magyar nyelvet és irodalmat tanított, és köztudottan nem volt különösebben járatos az aerodinamikában, vagy ha igen, az ügyesen titkolta. Egyszer csak ott állt mögöttünk, éppen amikor a repülő egy újabb, tökéletes forduló után megadón földet ért a cipője előtt.
Lyukasóra volt, ez a rebellió most nem okozott botrányt, sőt, az emelkedett hangulat Kalapis tanár urat is magával ragadta, bár kissé gyanakodott, hogy ez az egész csak a véletlen műve. Gyuszi ezt tőle szokatlan határozottsággal visszautasította. Ragaszkodott ahhoz, hogy nem vak szerencséről, hanem kitartó munkáról és hosszú gyakorlásról van szó. A tanár úr erre elmosolyodott, majd meglepő alkut ajánlott: ha Gyuszi egy újonnan hajtogatott repülővel is meg tudja ismétli ezt a visszatérős repülést, kap egy ötöst, de ha nem, felelni fog Babits Mihály költészetéből, ami – ismerve az osztálytársam olvasási szokásait – a végzettel lett volna egyenértékű.
Közben a környező osztályokba is híre ment az eseménynek. A diákok odatódultak az ablakokhoz, és olyan lármásan biztatták Gyuszit, hogy még a járókelők is megálltak, és minket bámultak. A főhősünk egy ekkora szurkolótáborral a háta mögött nem mondhatott nemet az ajánlatra. Véresen komoly ábrázattal hajtogatta az új repülőt, majd a feszültség tetőfokán odalépett vele az ablakhoz, és kihajította. Nem dobta, ahogy a labdát szokás, hanem finoman útjára bocsátotta, a repülő pedig úgy tett, mintha szándékosan bosszantani akarná a fizika törvényeit: előbb lustán lesüllyedt, aztán az orrát fölcsapva visszaemelkedett. Szépen kikerülte a drótokat, a galagonyafák ágait, majd tökéletes ívben visszatért az osztályba, és megint Kalapis tanár úr cipője előtt ért padlót.
Gyuszi diadala teljes volt. Az ötöst természetesen megkapta, aminek köszönve közepes lett magyarból, és ez – tekintve, hogy egyetlen könyvet sem olvasott végig – legalább akkora csoda volt, mint a papírrepülős mutatványa. Amikor később megkérdeztük, mégis hogyan csinálta, csak annyit mondott: Ha tudnátok, hány hónapot pazaroltam el erre, nem tapsolnátok ennyire.
Persze a pillanat dicsősége hamar elillant, és két nap múlva már senki sem emlékezett a produkcióra, pláne úgy, hogy készülni kellett az évzáróra. A csodára ezután már csak azok emlékeztek fájdalmas sóhajtással, akik a feleltetés kegyetlensége folytán beleütköztek Babits Mihály költészetébe.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
