Divide et impera

Havonta egy-két alkalommal, szombat hajnalban a kispesti piacon szoktam bóklászni. Végigmegyek a zöldséges standok közt, nézelődök, figyelem a vásárlókat, amint nagy gonddal válogatnak az árusok által kínált portékák közül. Egy kis leveszöldség, zeller, petrezselyemzöld, karalábé és még ki tudja, mi minden. Néha kicsit irigylem ezeket az embereket, na persze inkább a szó jó értelmében, már ha az irigység esetében egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Mert ők valószínűleg nem egyedül élnek, van kinek főzniük és ráadásul tudnak is főzni. Rólam pedig egyik sem mondható el. Végül aztán az én fogyasztói szatyromba is bekerülnek a szokásos árucikkek, egy-két kiló gyümölcs és pár darab savanyított káposztatorzsa. A savanyúságos hölgy is örül, hogy végre valaki megveszi, én meg imádom itthon rágcsálni ezt a mennyei csemegét. A piacról kifelé jövet, ha megcsap a frissen sütött lángos illata, nem bírok a kísértésnek ellenállni. Muszáj vennem egy fokhagymás lángost és egy félliteres kólát, amit a sütöde előtti állópultnál azon nyomban benyomok. Nem vagyok nagy kólaivó, de néhány kajához kimondottan jólesik ez a szénsavas, cukros lötty.

Ugyanez történt néhány hete is. A sütöde előtt állva, apró falatokat törve tömtem magamba a forrón gőzölgő, frissen sütött lángost, amikor is a mögöttem lévő pult felől élénk szóváltás ütötte meg a fülemet:

– Jól van, bazmeg, akkor szopd le az Orbán Viktort!

– Ja! Szopd le te a Magyar Pétert! Úgyis úgy néz ki, mint egy rossz kis köcsög, lehet, hogy még élvezné is – jött rá azonnal a válasz.

Nos, ritka az olyan alkalom, amikor jóízű piaci falatozás közben az élet egy minidrámával, egy igazi, élő, kétszereplős színdarabbal kedveskedik az embernek. Az ilyen alkalmakat nem szabad elszalasztani. Ezért gyorsan megkerültem az állópultot, hogy ne csak halljam, hanem lássam is az előadást. Rögtön feltűnt, hogy a két szereplőt szinte lehetetlen megkülönböztetni egymástól. Két melós volt, ugyanolyan munkaruhában, ugyanazzal a céges felirattal a kabátjuk hátán. Minden bizonnyal egy helyen dolgoztak, ugyanazt a melót végezték, hasonló vagy teljesen megegyező fizetésért. Ráadásul mindketten sült kolbászt reggeliztek.

A mintegy körülbelül negyedórás előadás után hazafelé baktatva annak tanulságain morfondíroztam. Először is megpróbáltam a saját szavaimmal összefoglalni mindazt, amit hallottam. Íme:

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy Orbán Viktor egy hős, akit csak a nemzet jóléte érdekel és a földgolyót keresztül-kasul beutazva a magyar érdekeket képviseli, mindeközben időnként a vízen járva, egy békemisszió keretein belül világszerte elhozza az általános fegyvernyugvást.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy Orbán Viktor egy tolvaj, aki már tizenöt esztendeje rabolja meg az országot a bűntársaival, ráadásul még cigány is.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy Magyar Péter egy hős, aki már nem bírta nézni az ország sínylődését, ezért szakítva addigi kötelékeivel, valamint az ezzel járó kényelemmel és ragyogó egzisztenciával, mindezt sutba dobva úgy döntött, hogy az életét ezentúl a nemzet megmentésének szenteli.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy Magyar Péter csupán egy bosszúszomjas kis gyökér, aki ráadásul pszichopata, és naponta verte véresre a nejét vastag könyvekkel és a nadrágszíjával.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy országunkban hatalmas a fejlődés, és már majdnem minden gazdasági és jóléti mutatóban Európa legtöbb országa mögöttünk kullog.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy az ország fele, főleg vidéken, még mindig mélyszegénységben tengeti a mindennapjait, és a napi betevőért való kilátástalan küzdelem gátolja őket abban, hogy bégető birka létükből kimozduljanak a felvilágosodás felé.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy csak a Telexet, a 444-et, a HVG-t és a velük egy platformon lévő orgánumokat kell olvasni, mert az igazságot csak ők írják meg.

Aki kellő módon tájékozott és nem teljesen hülye, az tudja, hogy csak a Mandinert, a 888-at, a Pesti Srácokat és a velük egy platformon lévő orgánumokat kell olvasni, mert az igazságot csak ők írják meg.

Majd még mindig hazafelé tartva az is eszembe jutott, hogy milyen álságos gondolat lenne, ha azzal hitegetném magam, hogy az ilyesféle véleményeken én már réges-régen felülemelkedtem. Már csak azért is, mert ez túl fennkölt megfogalmazás volna, és valamiféle erkölcsi magaslatot, vagy egy ragyogó elme tisztánlátását sugallná személyemről. De szó nincs erről.

Az, hogy jobbára távolságtartóan és kívülről tudom szemlélni az ilyen vélekedéseket, az javarészt a magánynak, és az életem derekához érvén vastag rétegekben rám rakódott cinizmusnak köszönhető. Lehet, hogy szórakoztatóbb lenne, ha saját hitvilágom és értékrendem mentén aláereszkednék a világszerte elterjedt közbeszéd mocskába. Aztán ahelyett, hogy középszerű prózai műveimet rakosgatnám ki az oldalamra, önfeledten, két kézzel fröcskölném a fekáliát okostelefonok kijelzőire és számítógépek képernyőjére. Bizonyára már magányos sem volnék. Gyorsan lennének barátaim és persze ellenségeim is, de mindenképpen foglalkoznának velem. Na, jó! Csak vicceltem. Nyilván erre több okból is alkalmatlan vagyok.

A lépcsőházban aztán, ahogy beléptem a liftbe, az elfogyasztott lángos, de főleg a hozzá megivott kóla megtette hatását: a felesleges széndioxid egy diszkrét böffentés formájában távozott a szervezetemből. Ekkor ismét előbújt belőlem a kisördög és egy pillanatra elméláztam azon, hogy megfelelő fizetségért még erről a kis intermezzóról is milyen jókat tudnék írni. Csak azt kéne valahogy elérni, hogy megkeressen valamelyik politikai oldal valamely médiumának „független-objektív” szerkesztősége. Egy rövid cikkben szörnyülködhetnék a multikulti fertelmes kóla, fokhagyma és olajszagú bűzén, vagy akár méltathatnám az eredeti amerikai és az eredeti magyar gasztrokultúra tökéletes elegyét is, egyetlen lágy leheletben.