Dohos csend

A bakancsomat fűztem, amikor Mark nagy robajjal rohant fel a veranda lépcsőjén, és belépett a sarkig lendült ajtón.

– Már azt hittem, itt hagysz! – zöttyent szuszogva a rozoga székre.

– Csukd be azt a kurva ajtót! – morogtam rá, figyelmen kívül hagyva aggodalmát.

– Hölgyeim és uraim – kezdte gúnyolódva Mark – ilyen az én Adam barátom, amikor csalánra hugyozott. Hangosan röhögött a saját viccén. Aztán elkomolyodott, és megkérdezte:

– Tényleg oda megyünk?

– Ja – válaszoltam kurtán. – Indulhatunk! – álltam fel, megigazítva öltözékemet, és egy-két nagyobb toppantással helyére igazítva lábujjaimat a masszív lábbeliben.

Még egy utolsó pillantás a vízhatlan, strapabíró hátizsákba – kötél, zseblámpa, fejlámpa, csereaksi, telefon, kábelek, fényképezőgép, síp, elsősegélycsomag, zsebkés, energiaszelet – minden a helyén.

Ezt a különös kalandozást hét éve kezdtük Markkal. Azon túl, hogy az adrenalint segített folyamatosan szinten tartani (ha a rendőri munka nem biztosítaná), érdekes volt a múlt maradványaiból ismerkedni a valaha ott élőkkel, a sorsukkal, történeteikkel. Jártuk a rommá lett házakat, kastélyokat, elhagyott kórházakat, halottas házakat, bezárt gyárakat, büdös csatornákon át megközelíthető bunkereket. Nagyon hamar életformánkká vált. Szabadnapokon nem a kocsmában söröztünk a többi zsaruval, hanem mentünk, hogy átlépjünk egy különös időkapun.

Évek óta terveztünk egy alaposabb körülnézést a mindentől távol álló farmépületnél. A valamikori tulajdonos, Thomas Fox, megözvegyülése után is a házban maradt. Barátai, ismerősei gyakran és szívesen látogatták, hiszen valamikor a falu egyik legismertebb embere volt, barátja és jobbkeze a falu polgármesterének is. Aztán szárnyra kapott a pletyka, miszerint a felesége halála után elsikkasztotta a város pénzének nagy részét. A polgármester úgy mentegette, hogy az felért egy vádbeszéddel. Mindenki elhitte, így egyre kevesebbszer nyitották rá az ajtót. Megkeseredett, magának való ember lett belőle.

Aztán, egyszer csak eltűnt. Senki sem tudja eltűnésének pontos napját. Egyszer csak feltűnt a hiánya. Nem látták a barna pick-upot a főutcán, a bolti polcon maradtak a keresztrejtvény füzetek is, amiket addig hetente megvásárolt. A rendőrfőnök kiment a házhoz, aminek tárva-nyitva volt az ajtaja. Besétált, körülnézett, de nem talált ott senkit, semmit. Rend volt a lakás minden helyiségében. Kijött, becsukta az ajtót, firkált valami jegyzőkönyv félét, azzal a dolog el is volt rendezve. Thomas Fox hivatalosan is eltűntnek lett nyilvánítva. A városlakók szerint a szégyen űzte el. Van ennek vagy 18-20 éve.

Ebbe a házba mentünk most Markkal. Tavaly már bekukkantottunk, de esteledett amikor odaértünk, nem időztünk. Akkor már nem volt olyan nagy rend, mint amiről a jegyzőkönyv szólt. Néhány kalandor feldúlta a fiókokat, szekrényeket, de értéket nem találtak, a papírokat meg csak szétszórták. Az urbexesek szabályai szerint nem viszünk el semmit, nem tesszük tönkre, tiszteletben tartjuk a múlt emlékeit. Ezért viszünk fotós felszerelést. Képeken mindent elhozhatunk.

A házat a hatalmas bokrok szinte becsomagolták. Öt lépcső vezetett fel a tornácra. Itt-ott már beszakadt a deszkapadlója, de az asztal és a székek a helyükön álltak, kimerevítve az időt. A házban még a csend is dohos volt.

Az asztalon tányér és evőeszköz, mintha várnák a forró levest. Mellette szétszórva papírok és fotók.

Előkerült a fényképezőgép és végig kattintgattunk mindent. Az egyik képen minden bizonnyal maga Fox volt, a barna pick-up mellett. Sok képet találtunk a városi elöljárókról, és a családról is. A megsárgult papírok levelek voltak, mások a háztartási és mezőgazdasági költések számadatait tartalmazták. A helyiségeket járva láttunk kitömött madarakat, elcsendesedett faliórát, szétdobált edényeket, ruhákat, még egy macskacsontvázat is. Nyomorultnak már nem volt, aki enni adjon.

Mark elindult a kamra felé, én pedig megálltam néhány fotót készíteni a konyháról is. Nem telt el öt perc sem, amikor oltári robajt hallottam, majd Mark kiabálását.

– Adam! Adam! – jött valahonnan messziről a hang, holott nyilvánvalóan a közelben volt. – Gyere már, segíts!

Rohantam a kamra felé. Odaérve csak egy hatalmas lyukat láttam, amiből a hang jött. Lenéztem, és a lámpámmal épp Markra világítottam.

– Mit csinálsz te ott?

– Elfáradtam, ledőltem kicsit. – jött a szarkasztikus válasz. – Beszakadt ez a kurva padló! – nyögött nagyot.

Felmértem a helyzetet, és úgy láttam, hogy szerencsére nem mély a gödör. Ha rögzíteni tudom a kötelet, amibe kapaszkodhatnék, akkor viszonylag könnyen le tudok menni Markhoz, és vissza is tudunk kecmeregni.

Lent megnyugodva láttam, hogy Mark sérülés nélkül úszta meg a balesetet.

– Mázlid volt, haver! – mutattam a földből közvetlenül mellette felfelé meredő fémdarabra.

Közelebbről megvizsgáltuk, kissé megkapirgáltuk a földet, hogy jobban hozzáférjünk. Nagy meglepetésünkre a föld alól valami sötét, kopott fém bukkant elő. Rávilágítottam, és megállapítottam, hogy nyomokban rozsdás, nyomokban meg barna.

– Egy havi fizumat rá, hogy ez a mondabeli barna pick-up! – tippeltem magabiztosan.

– A spájzban? – nézett rám meglepetten Mark.

– A pincében. – mondtam határozottan. – És azért nem láttunk kívül lejáratot, mert valaki elzárta.

Visszamásztunk a kamrába, és kitágítottuk a beszakadt hasadékot. Lent aztán az összecsukható ásók is hadra lettek fogva. Alaposan megizzasztott minket a munka a levegőtlen lyukban, de annyit sikerült megállapítanunk, hogy valóban a barna pick-up-ot találtuk meg, aminek a korrózió miatt beszakadt a teteje. Így megrogyott az azt betakaró földhalom is a kamra elrohadt padlója alatt. Mark csak a pont volt az i-n. Még kapirgáltunk kicsit, míg egy aprócska résen be tudtunk kukucskálni a beszakadt tető alatt a vezetőfülkébe. Amit láttunk, az előhozta belőlünk a zsarut. Nem volt kérdés, hogy értesíteni kell a hatóságokat, anélkül mi sem intézkedhetünk.

Egy órán belül egy rakás kolléga nyüzsgött a ház körül. Egyik csapat az ásást folytatta a kamra felől, a másik a pince jól álcázott külső bejáratát igyekezett feltárni. Mázsaszám hordtuk ki a földet, mire kiszabadítottuk a kocsi maradványait. Már hajnalodott, amikor az autómentő nehezen bár, de egészben kirángatta a roncsot. Az ajtaja leesett, így mindenki számára láthatóvá vált, hogy valaki ült az autóban – ruhafoszlányok által összetartott emberi maradványok bukkantak elő. A hátsó ülésen találtunk valami penész borította könyvet, és egy pisztolyt. Óvatosan kiszedtük ezeket, és vizsgálatra beszállították a kollégák a laborba, proszektúrára – mit hova kellett. Ekkor már a következő munkanap derekán jártunk.

Az a könyv jobban izgatta a fantáziámat, mint a csontok. Láttam már valami hasonlót….de hol?

A fegyverről kiderült, hogy egy Colt Python. Nem minden háztartásban volt ilyen a városban – egyedül a valamikori polgármester birtokolt egy példányt belőle. Engedéllyel, vizsgával, hogy a város értékeit biztonságban tartsa. Legalábbis ezt mondta. A halottból kiszedett lövedék pedig ebből a fegyverből került a koponyájába. És persze, az is kiderült, hogy az autó Fox maradványait őrizte.

A penészes könyv pedig nem más volt, mint a város számviteli nyilvántartása. Az eredeti. Ami bizonyította Fox ártatlanságát és a polgármester trükközéseit. Mert amit a város archivált, az a manipulált, korrupciókat, lopásokat, hamis számlákat tartalmazó kettős könyvelés hamis adatait tartalmazta. Erre jött rá Fox, ezért kellett meghalnia. Ki tudja, mikor találtak volna rá, ha az én pajtásom nem pottyan bele abba a gödörbe.

Az esti híreket, amiben egy „döglött akta” lezárásának körülményeit ecsetelte a csinos riporternő, az őrsön néztük a kollégákkal. A riportban a kitüntetés átadását is viszontláthattuk.

„„A Royal Canadian Mounted Police ma hivatalosan is lezárta a Thomas Fox eltűnésével kapcsolatos, két évtizede megoldatlan ügyet. A nyomozásban kiemelkedő szerepet játszó Mark Jones és Adam Ivory rendőrök a Commissioner’s Commendation elismerésben részesültek.”

A yardon hamar megtudta mindenki, mi történt. A tévé a sarokban már a sporthíreket zümmögte, de senki sem figyelt rá igazán.

– Na, ki ásta ki Foxot a földből?! A kurva életbe, ez tényleg a pick-up volt! – röhögött fel egy öreg nyomozó.

– Ivory, te rohadék, most már akár nyugdíjba is mehetsz! – bökte oldalba egy másik.

Mark csak vigyorgott, én meg hátradőltem. A csapat tapsolt, füttyögött, valaki még egy sípot is elővett. A hivatalos elismerés szép volt, de ez… ez volt az igazi ünneplés.