Anna egy újabb lehetetlennek tűnő vizsgaidőszakot élt túl az egyetemen. Már nem sok választja el attól, hogy végre hivatalosan is diplomás orvos legyen. Dr. Homorán Anna, általános orvos. Még a hangzása is szépen cseng. Aztán már csak néhány év rezidens gyakorlat, az már sétagalopp; az első 6 év után csukott szemmel is végig tudná csinálni. Legalábbis ebben bízik, fő az optimizmus.
A sikeres vizsga, mint minden apró öröm az életben, megünnepelendő, ezért az egyetem épületéből kilépve egyenesen az AranyAlma kávézó felé veszi az irányt. Imádja ezt a helyet, bár nem tudná megmondani, miért. Mielőtt a városba került, nem volt nagy kávéfogyasztó, mindig is túl keserűnek, földesnek találta az ízét. De az egyetem, a stressz és a megszokott életből való kiesés megváltoztatja az embert. Most már gyakorlott törzsvendégként lépi át a küszöböt, és élvezi, ahogy az arcát megcsapja a helyiséget betöltő frissen pörkölt kávé és öreg könyvek illata. Laura, a mindig mosolygós felszolgáló köszönti az ajtóban, Barista Pisti pedig a pult mögül. Mindkettőjüket jól ismeri, még a szaktársainál is gyakrabban látja őket.
– Szervusz, Anna! Már aggódtunk, hogy ma be sem térsz – köszön Laura, és rögtön egy szabad asztal felé int, ahol kényelmesen helyet foglalhat. – A szokásos fekete?
– Mint mindig! – viszonozza a mosolyt a lány, és lehuppan a felkínált székre. Míg a kávéjára vár, izgatottan körbepillant. Elég régóta jár ide, hogy tudja, itt mindig történik valami, és igyekszik észrevenni az apró jeleket, amelyek a történeteket mesélik. Ilyen például a hátsó polcon tornyosuló elviteles poharak sora, ami csak néhány hete repertoárja az AranyAlmának. Pisti ötlete volt, mivel a konkurencia is bevezette. Azóta sem fogyott egy darab sem, hiszen aki ide betér, az nem szívesen rohan tovább, hogy egy lassan összerogyó kartonpapírból szürcsölje ki a napi betevőt.
Vagy a bejárat melletti parafatáblára kitűzött levél, aminek sosem lett meg a feladója. Vagy a megroggyant bárszék, ami – állítólag – egy több száz kilós krokodil súlya alatt adta meg magát, és azóta sem mer senki rá ülni, nehogy ő adja meg a kegyelemdöfést, és végleg összeroskadjon. Vagy a pénztárgép melletti tenyérnyi szabad hely, amit Pisti direkt szabadon hagy, hátha véletlenül megint elveszítene valaki egy degeszre tömött pénztárcát. Különös apróságok, amiket az avatatlan szem észre sem vesz…
– Ez a fránya gép!
A barista fiú hangja zökkenti vissza a valóságba, aki valahonnan a pult mögül kiabál kifelé. Aztán csend, majd hirtelen hangos kerregés, egy tompa puffanás, és mintha halvány füst és égett gumi szaga gomolyogna ki a vendégtérbe.
Anna elmosolyodik, erre várt. Na, nem Pisti balszerencséjére! Bár amilyen kétbalkezes néha, épp annyira leleményes is. Nem volt még olyan, hogy ne tudott volna valamit se perc alatt megoldani. És pontosan ezért szeret visszajárni. Nem a kávé miatt, az az évek múltán is épp olyan borzalmasan keserű, mint elsőre, hanem mert itt mindig történik valami, és ő is része akar lenni ennek a történetnek.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
