Tizennégy éves koromban becsomagoltam egy tyúkot. Úgy történt, hogy anyám hazajött a piacról, hóna alatt egy szép, kifejlett tyúkkal, és azt mondta: kárpótlás lesz a szomszédnak, ha érted, mire gondolok. Hát persze, hogy értettem. Pár nappal előbb a Bodri elkapta a szomszéd tyúkját, amikor az átbújt a kerítés alatt. Nagy vita lett ebből, mert bár a kerítés a szomszédé volt, a Bodri száz százalékig a miénk. De egy kis határsértés sehol a világon nem okoz háborút, legalábbis elviekben.
A tyúkügy oda futott ki, hogy anyám megvette a jóvátételi jószágot, és eltökélte, hogy engesztelő ajándékot formál belőle. Márpedig azt illik be is csomagolni. Legyünk igényesek. Még akkor is, ha csak egy tyúkról van szó.
Anyámat az a tévhit mételyezte, hogy tudok csomagolni. Mindig bütyköltem valamit – hajómodellt, meg ilyeneket –, de annak semmi köze nem volt az ambalázstechnikához, amit persze hiába hangoztattam. Ha anyám kért valamit, annak parancsszaga volt.
Ott maradtam a konyhában a tyúkkal, aki szerencsére elég nyugodt természetű volt, mert csak állt az asztalon, miközben a fogást keresve nézegettem. Michelangelo mester nézegethette így a nagy márványtömböt, mielőtt nekiállt volna kifaragni belőle a Dávidot. És ha ő boldogult a kővel, én miért ne boldogulhattam a tyúkkal? Elvégre az utóbbi csak egy tollas állat, és nem is túl nagy.
Nem részletezem, mi mindenen mentem keresztül, amíg sikerült becsomagolnom a tyúkot. Arra sem emlékszem, milyen technikát alkalmaztam, de bátran nevezhetjük azt vegyesnek. Rémlik, hogy spárga, selyempapír, és némi csiriz játszott szerepet a sikerben, mert az bizony nem volt elhanyagolható. A szomszéd szinte jobban örült a csomagolásnak, mint a benne lévő csirkének, mert műértő ember lévén, egyszer állítólag múzeumban is járt Nagyzsindelyen.
A tyúkügy tehát szerencsés befejezést nyert, ám a bélyeg, hogy tudok csomagolni, mindörökre rám tapadt. És ahogy az lenni szokott, ez a kétes haszonértékű tudás odavonzotta azokat, akiknek meggyűlt a bajuk ezzel a témával. Nagy kedvesen besomfordáltak az udvarunkba, és alamuszi módon megkérdezték: becsomagolnám-e azt a csekélységet, amit magukkal hoztak?
Mi mást mondhattam erre, mint, hogy: igen. Persze a kérések soha nem az egyszerűség felé húztak, hanem éppen a visszájára. Könyvet például egyáltalán nem kellett csomagolnom, mert arra egy amatőr is képes, de bárányt, talicskát, kondért és folyékony kátrányt például igen. Ahogy szaporodott a rutin, úgy jöttek az egyre bonyolultabb feladatok. Megesett például, hogy valaki a harangszót kívánta becsomagoltatni, hogy azt a Svédországban élő bátyjának elküldhesse. Megoldottam, mert csak egy kis magnó kellett hozzá.
Ez a különös pályafutás egy karácsony előtti forgatagban ért véget. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor mindig hegyekben álltak a csomagolásra váró cuccok, mert hát az emberek hozzászoknak a kényelemhez: ha van, aki elvégzi helyettük a munka dandárját, azt is átpasszolják, amire maguk is képesek. Csomagoltam, mint a gép, amíg be nem állított hozzám az unokatestvérem egy egészen speciális kéréssel. Elfelejtett ajándékot venni a feleségének, ezért kitalálta, hogy a dolgot oldjuk meg a csomagolással. Magyarán: pakoljam be neki a semmit úgy, hogy valaminek tűnjön.
Magasságos egek! Hogy fogom én ezt megoldani? Mert hogy rutinból nem, az hétszentség. Muszáj volt logikusan gondolkodnom: miért fontos az embereknek a csomagolás? Mert hozzászoktak. És miért szoktak hozzá? Mert mindenütt ezt kapják. Nem számít, hogy mit vesznek: árut, vagy ajándékot, mindig a csomagolás jelzi azt, hogy ami benne van, értékes. A következtetés innentől rém egyszerű: mellékes, hogy mi van a csomagban, ha a burkolata elég hivalkodó. Könnyű innen eljutni addig a felismerésig, hogy ma már minden csak csomagolás. A papír, a zsineg és a skatulya sokkal előbbre való, mint a tyúk. Erre jöttem rá akkor, hirtelen.
És abbahagytam.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- teringette
- mokusfacan
- easy
- Kövesdi Laura
