A Heinrich István utca mindig ott suhant el mellettem, ha a Hűvösvölgy felé villamosoztam. Láttam a táblát, de soha nem szálltam le. Nem volt miért. Tudtam, hogy alig néhány házból áll, a Völgy utca felől pedig egészen a Hűvösvölgyi útig emelkedik. Az ember szinte tudomást sem vesz róla, ahogy Budapest annyi más mellékutcájáról, amelyek mellett nap mint nap elhalad.
Pedig ennek a környéknek, ha nem is izgalmas, de mindenképp érdekes története van. Már az is rendkívüli, hogy 1945 után nem kapott új nevet, hanem egy helybéli mecénás nevét őrzi.
Heinrich Istvánról könnyen kideríthető, hogy a felmenői vaskereskedéssel alapozták meg a maguk korában jelentős vagyont. A családnak bérháza volt az Üllői úton, mögötte egy hatalmas vasraktár, amelynek homlokzata ma is látható a Mária utcából. Számomra különösen érdekes, hogy két Heinrich testvér, Alajos és Ferenc 1827-ben nemesi címet kapott, és ezután az „Ó-moravicai” előnévre lettek jogosultak. Arra is találtam adatot, hogy 1845-ben Ferenc, már mint Bács vármegye táblabírája, Imrédyre magyarosította a nevét. Az ő dédunokája volt Ó-moravicai Imrédy Béla, a későbbi miniszterelnök. A Heinrich család ekkorra már számos ingatlannal rendelkezett Pesten és Budán, de a legérdekesebb mind közül a Hűvösvölgyi utat és a Völgy utcát összekötő hatalmas birtok. Abban az időben, amikor Heinrichék itt megtelepedtek, a környéken alig létezhetett más épület. Szinte a vadonból nőhetett ki az a villa is, amelyet ők építtettek, és amely ma Budapest egyik legszomorúbb műemléke.
A villa tervezője Hauszmann Sándor, Hauszmann Alajos unokatestvére volt. Szemben híres rokonával Sándor nem elsősorban építész, hanem kőfaragó és kivitelező volt. Részt vett többek között az Országház, a Budavári Palota, az Igazságügyi Palota és a Műcsarnok építésében. A Máriaremetei templom építésvezetőjeként is dolgozott, de a Szent István-bazilika keresztelőkútja és főkapuja is az ő munkája.
A Hűvösvölgyi út felől megközelíthető Heinrich-villa ugyan túlélte a háborút, de az államosításba gyakorlatilag belepusztult. A ház 1999 óta önkormányzati tulajdon, és bérlakások találhatók benne, de a körülötte burjánzó gaz és a kaotikusan felépített bódék miatt inkább tűnik rablótanyának, mint műemléknek.
A villa látványa tehát nem éri meg azt a rövid sétát, ami az utca bejárásához szükséges, de van a közelében két valódi különlegesség. A fő attrakció az ugyancsak romos, jobb sorsra érdemes Magyar Szentföld-templom, amely a villa kertjében omladozik. Az eredeti elképzelés 1937-ben az volt, hogy épüljön itt egy grandiózus imaház, egyfajta „szentföldi skanzen” azoknak a magyaroknak, akik soha nem juthatnak el a Közel-Keletre. Már az ötlet is különös volt, hiszen ennek a félreeső helynek a fölkeresése csaknem felért egy zarándoklattal, de az elképzelést olyan komolyan gondolták, hogy kiutaztatták Palesztinába Molnár Farkas építészt, hogy végezzen részletes felmérést a lemásolni tervezett kegyhelyekről, és szerezzen minél több benyomást a helyszínen.
A kezdettől fogva akadozó építkezés viszont az 1945-ös fordulat után félbeszakadt, és bár később mégis folytatták, 1949-ben – alig 3 hónappal a templom befejezése előtt – politikai okokból végleg leállították, amit a szokásos forgatókönyv követte: a mozdítható építőanyagok nagy részét szétlopkodták. A kör alakú hatalmas templom azóta félkész, bauhaus torzóként dacol az enyészettel.
A tervem az volt, hogy ha nem is lehet bejutni a területre, legalább a kerítésen túlról lefotózom a templomot, mert úgy tudtam, a Dűne néhány külső jelenetét itt vették fel. Ám a helyszínen kiderült, hogy a templom ma is aktív filmes díszlet: ezúttal a Dűne előzményfilmjének forgatásához borították be hungarocellel és pozdorjalemezekkel, és olyan szigorúan őrzik, hogy a közelébe sem lehet menni, nemhogy róla fényképet készíteni.
Már éppen hátat fordítottam volna, amikor észrevettem a másik emléket: egy védett tölgyfát, amelynek története ugyan elkülönül a Heinrich családtól, de nem kevésbé izgalmas, mert egészen az 1936-os berlini olimpiáig nyúlik vissza. A győztesek akkor nem a mostanság divatos virágcsokrot, hanem tölgyfacsemetét kaptak ajándékba. Közöttük volt Zombori Ödön, a magyar birkózó-válogatott aranyérmese, aki később ide ültette el a sajátját. Az apró palánta azóta hatalmas, erős fává fejlődött. Túlélte a háborút, a rendszerváltást és a környezetét lassan felemésztő pusztulást. Ma olyan, mint egy élő szobor: a sport dicsősége, egy valaha tehetős család története és a város szégyene egyetlen lombkoronába sűrítve.
Így fonódik össze a 20. századi magyar történelem ebben a parányi utcában: az Ó-moravicai előnévtől Imrédy Béláig, egy rommá hanyagolt villától a Magyar Szentföld templom torzóján át az olimpiai tölgy élő méltóságáig, miközben mögötte – láthatatlanul, de nagyon is valóságosan – ott magasodik a Dűne világsikere. Egyszerre van meg benne a múlt, a jelen és egy kicsit talán a jövő.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
