A hetvenedik születésnapja óta bácsivá lett, de magát még mindig suhancnak képzelő Gyalogh Bálint azon a bizonyos reggelen is a megszokott módon ébredt: kinyitotta a szemét, és megpróbálta megkeresni önmagát. Az éjszaka folyamán a tudata gyakorlatilag elillant, mert az óránkénti pisilésektől olyan lett, mint a zombi. Semmi épkézláb gondolat, semmi gondolkodom tehát vagyok effektus. Ráadásul a vécén minden alkalommal legalább öt percig időzött, mert azt ösztönösen érezte, hogy ha nem megy, az nem jelenti azt, hogy nem is kell. Ha túl hamar mászik vissza az ágyba, öt perc forgolódás után megismételheti az egész kísérletet. Tetézte a gondjait, hogy a pisilések miatti ébredések kaotikus, gyötrő álmok végkifejletei voltak. Például valamilyen bizarr környezetben kínozta a vizelési inger, és nem talált vécét. Az éjszaka során ez az álom többször is előjött, és sosem az előzőnek volt a folytatása, hanem új kalandként mutatta meg magát. Gyalogh Bálint bizonyos értelemben Prométheusz szenvedését élte meg ezzel, csak nem a májában, hanem a húgyhólyagjában.
Kész csoda volt, hogy mindez idáig egyser sem pisált be az ágyába, de attól tartott, ez csak idő kérdése lesz. Nem meglepő hát az, hogy amikor fél nyolc körül kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy reggel van, felerészt annak örült, hogy sikerült megúsznia az éjszakát, felerészt meg annak, hogy nem vizelt maga alá. Az pedig, hogy túlélte az éjszakát, nem csak költői túlzás. Gyalogh Bálint vérnyomása krónikusan magas volt – hiába szedett rá mindenféle pirulát –, ezért egy komolyabb rémálom is belekergethette a gutaütésbe. Számos esetben megtörtént már, hogy a rémálom plusz gutaütés kombó első része meg is valósult: zakatoló szívvel, veretékben úszva riadt föl valami horrorból, amit nem is értett, mert prevenciós okokból egy ideje már nem is nézett krimiket meg akciófilmeket. De úgy tűnt, ez nem segít: a rémálmok jöttek és mentek, tovább terhelve a vizelési ingerrel impregnált éjszakákat.
Amikor fél nyolc körül ránézett az órára, a túlélés miatti öröme nem lehetett teljes: ilyenkor, reggel úgy sajgott a szeme, mint egy eltévedt turistának a homokviharban. Ez volt az a bizonyos öregkori szemszárazság, amiről a legendák szólnak. Speciális oldat becsepegtetésével a tünetek persze enyhíthetők, de az oldat egyrészt drága, másrészt csak rövid ideig hat. A szemorvosa javaslatára Gyalogh Bálint éjjelente, amikor ezeket a tünetekre tapasztalta, néha be is csepegtetett a szemébe abból a szerből, amit fölbontás után két hónapon belül el kell használni, ám amikor visszaaludt, és másfél óra múlva ismét megébredt, ugyanúgy sajgott a szeme, mint korábban.
Fél nyolc körül tehát hunyorogva, a szemét próbálgatva próbált magához térni, és miközben a széttöredezett, mozaikjaira szakadt tudatát keresgélte, leltárba vette a testét kínzó fájdalmakat. Előfordult, hogy szúrt az oldala, vagy hogy belenyilallt valami a talpába, esetleg a könyökébe, de ott volt a görcs is, ami a legkisebb mozdulatra is birtokba vette a vádliját. Szó sem lehetett arról, hogy egy nagyot nyújtózzon, mert akkor ezek a kis szörnyek félelmetes fenevadakká növekedve azonnal nekiesnek és szétmarcangolják. Lassan, apró mozdulatokat téve térképezte föl a testét is, mert az szintén javítómesterért kiáltott.
Mondhatjuk úgy, mindez a reggeli rutin része volt, és nem is lepte meg különösebben Gyalogh Bálintot. Nem kellett nyugtalankodnia izom- vagy ízületi fájdalmak miatt, sem azért, hogy taplóvá száradt a szeme. Mindez az öregség velejárója volt, amit a népi bölcsesség úgy foglalt össze, hogy ha egy ötven fölötti fazon egy reggel arra ébred, nem fáj semmije, akkor tudhatja, hogy meghalt. A fájdalom így hetven körül tehát maga az élet. Nem a reggeli merevedés – ó, hol van az már! – és nem is a feszítő kényszer, hogy ki az ágyból, de azonnal. Néha eszébe jutott, hogy katona korában az ébresztő trombitaszó hangjára mint a rugós bicska, páros lábbal ugráltak ki az ágyból mindannyian. Ma egy ilyen kísérletbe jó eséllyel belehalna.
Mindez tehát a reggeli rutin szóra sem érdemes része volt, ám időnként – sőt, szinte mindig – olyan extrák is hozzácsapódtak, ami nyugtalansággal töltötte el Gyalogh Bálintot. Megesett például, hogy a szíve egyet-kettőt kihagyott, vagy csak nagyobbat dobbant a szokásosnál. Talán a belei mozgolódtak úgy, mint egy szűk kosárba gyömöszölt kígyócsalád, talán egy koszorúér szűkület okozta, Bálint nem tudta, mi ennek a magyarázata. Hiába vizsgáltatta meg magát, a szívét illetően nem találtak komolyabb rendellenességet, ám ezek a reggeli fricskák eléggé ijesztőek voltak. Gyalogh Bálint ezekből a kis Morse-jelekből fejtette meg a lét legnagyobb üzenetét: csak idő kérdése és ő is meg fog halni.
És az is megesett, hogy azok az életet jelző fájások rossz helyen jöttek elő: nem a derekában, nem a hátában és nem is a könyökében, hanem a húgyhólyagja környékén, vagy a hasában, esetleg hátul, a veséje táján. Ilyenkor rögtön arra gondol, hogy ez prosztatarák, hasnyálmirigyrák, esetleg veserák, és eszébe jutott, melyik barátja, mikor hunyt el ilyen betegségben. Ez pedig megmérgezte az egész napját, mert a bujkáló fájdalmak voltak annyira huncutok, hogy egész nap kitartottak. Részben, vagy teljes egészében nekik volt köszönhető, hogy Gyalogh Bálint az életét folyamatos mérgezésben élte, ami ellen gyakorlatilag semmit nem tehetett.
Megpróbálta kirakni a lábait az ágy szélére. A mozdulat sikerült, de valamiért az az érzése támadt, mintha egy pillanatra levált volna róla a gravitáció, aztán hirtelen vissza is tért sokkal keményebb kiadásban. A talpa érzékenyen reagált a hideg padlóra; a meleg papucs viszont, amely annak idején valahogy mindig pontosan ott hevert, ahol hagyta, most természetesen sehol sem volt.
Nagy nehezen mégis talpra állt – hol az egyik, hol a másik, hol mindkét térde ropogott –, és kiment a fürdőszobába. A tükörben megpillantotta önmagát: egy gyűrött arc nézett vissza rá, akit nem ismert. Túl sok volt rajta a barázda, és túl kevés fölötte a haj. A szeme vékony volt, és gyulladásos, amikor meg oldalra fordult, hogy profilból is szemügyre vegye önmagát, úgy találta, a következetesen tartott fogyókúra ellenére a hasa tegnap óta valamicskét növekedett. De ott volt benne a makacs beidegződés: ha az ember fölébred, akkor nincs mese, élnie kell.
Félúton a nappali felé a térdében valami megroppant. Ez új volt. Az ajtófélfába kapaszkodva végül elindult a konyha felé. Minden lépésnél eszébe jutott a régi önmaga: a húszéves, aki szaladt a busz után; a harmincéves, aki három emeletet rohant föl egyetlen levegővétellel, az ötvenéves, aki még squash-meccseket játszott, és most itt állt hetvenesen, és azt számolgatta hány alkatrésze szorulna fölújításra.
A konyhába érve megérezte a kávé illatát, vagy inkább annak lehetőségét, ígéretét. A térde itt már nem is kattogott annyira, és a háta sem tiltakozott olyan élesen. A mozgása lassú volt, kicsit egyensúly-keresően óvatos, de volt benne valami méltóság: egy öreg szivar rutinos, megfontolt bölcsessége, aki pontosan tudja, hogy amíg az ember a saját erejéből, segítség nélkül ki tud menni a vécére, addig nincs semmi baj.
Megfogta a kávéfőzőt, megtöltötte vízzel, belekészítette a kávét, és amikor a gép szuszogni kezdett, úgy érezte, a reggel végre hivatalosan is beköszöntött hozzá az ablakon.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
