Élt az Egyiptomi Újbirodalomban egy szorgalmas és nagyreményű írnok, akit Fufunak hívtak. Ez a fiatalember éj nappallá téve, aztán meg a nappalt éjjé változtatva – mert aki éjjeli bagoly természetű, nappal alussza ki magát – csak írt és írt, veszettül. Egymás után kerültek ki a keze alól a hieroglifákkal telerótt papirusztekercsek, amelyeket bár csak kevesen silabizáltak – az olvasás mestersége nem volt túl elterjedt az Újbirodalomban –, Fufu elégedett embernek mondhatta magát, mert a munkásságáért számos díjat kapott. Bezsebelte például a Madárember Arany Sesh-tollát, a Thot Félmosolyát és a Felső- és Alsó-Egyiptomi Betűvetés Kiemelkedő Sztéléjedíjat, amelyeket a Karnaki Nagytemplom déli falára felvésett korabeli Wikipédia (hivatalos nevén: Mindentudó Fal) szépen nyilvántartott.
Csak a Fáraó Nagydíja hiányzott még neki, de ehhez nem volt elég rozoga, és nem is nyalta a rendszer talpát kellőképpen – pedig a hivatalos protokoll szerint minden pályázónak legalább egyszer térdre kellett volna borulnia a Fáraó előtt, és háromszor felkiáltani, hogy: „Éljen örökké, mint a Nílus áradása!”. Fufu úgy vélte, hogy bár jól jönne az a havi egy véka búza és tizenkét fokhagyma (plusz egy agyagkorsó első osztályú datolya-sör, ha a Fáraó épp jó napján van), valahogy majd csak meglesz nélküle. Azzal is vigasztalta magát, hogy másokkal ellentétben, akik pofára megkapták ezt a díjat, és a fényében sütkérezve még jobban lebarnulnak, mint az egyiptomi derült ég alatt mindenki más, ő azt és úgy ír, ahogy a kedve tartja.
Írt például a nagy áradásról (Nagy Áradás, Kőpiramis Kiadó, i. e. 1200 körül), a núbiai sivatag éghajlatáról (A Núbiai sivatag éghajlata, Homokdűne Kiadó, i. e. 2000 körül), meg minden egyébről, beleértve egy ismeretterjesztő munkát, ami arról szólt, hogyan tartsunk otthon krokodilokat, amely a templomi ajándékboltban hosszú ideig a második helyen állt – közvetlenül egy Thot 101 bölcsessége gyerekeknek című színezőpapirusz mögött.
Elmondhatjuk hát, hogy Fufu meg volt elégedve önmaga életével, bár ha egy kicsit több sört ivott – ami korántsem volt annyira erős, mint a mai sörök, inkább afféle iható gabonaleves, ezért elképesztő mennyiségre kell gondolnunk –, kibukott belőle az őszinte: „Ré lelki üdvére mondom, ezek a mai olvasók mind értetlenek! Ahelyett, hogy a minőségi történeteket vennék, valósággal buknak az olcsó, sivatagi porba karcolt vámpíros meg vérfarkasos ócskaságokra!”
Természetesen nem vámpírt meg vérfarkast mondott, hanem a maga korának megfelelő kreatúrákat: például ammitokat, seth-démonokat, de ha ezeket emlegetnénk, az olvasó nem értené az ő korokon átívelő fájdalmát.
Tegyük most ezt félre, és maradjunk a szomorú tényeknél: Fufu makacsul és kitartóan rótta a jeleket a papirusztekercsekre, amelyek megkapták a maguk ISBN-számát (óegyiptomi formában: Isz-Bén, vagyis „tekercs azonosító bélyeg”), aztán eltűntek a tekercstárak sötét rejtekén. A papok ilyenkor azzal vigasztalták, hogy majd előkerül mind, ha a következő dinasztia készletkisöprést tart.
De egyszer történt valami, amire manapság azt mondjuk, kijött a lépés: Fufu egy merész elhatározással megírta a kádesi csata új szemléletű krónikáját, amelyben II. Ramszesz nem a hettiták ellen aratott diadalt, hanem valamilyen zöld űrlények ellen, akik sugárhajtású harci szekerekkel rontottak rá. Modern mű volt, sőt annyira avantgárd, hogy a szerkesztője külön figyelmeztetést írt a tekercsre: „A mű bizonyos jelenetei a valóságtól való elrugaszkodást tartalmaznak. Olvasása közben ne próbálja meg rekonstruálni a tényleges csatát otthoni szentélyében!”
A mű kellően szellemes volt ahhoz, hogy birodalmi szintű siker váljon belőle. Fufu – barátai biztatására – el is küldte a Memphisi Papiruszkerecs Fesztiválra, amelyet minden évben egy héttel a Nílus áradása előtt rendeztek meg, és amelyre a közönség félkarcolt ankh-jegyekkel mehetett be. Boldog izgalommal fogadta el a dedikálás felkérést, és kihegyezett lúdtollakkal, valamint koromból kevert első osztályú írófolyadékkal meg is jelent a helyszínen.
Csakhogy a várt siker és az olvasói tolakodás elmaradt. Mindenki a szomszéd standnál nyomult, ahol egy ifjú hölgy démonos ponyvapapiruszokat dedikált, olyan címekkel, mint „A sivatagi hold árnyéka”, „Seth visszajáró kísértete”, meg „A Halottak Könyvének sötét titka”.
Fufu nem értette, mi ez az egész, de odaült mellé egy hasonlóan csalódott vén kolléga, aki azt mondta:
– Ennek a mi papiruszos világunknak leáldozott, haver. Ma már mindenki az új, multimédiás pergamenen nyomul. Az sokkal több mindent elbír: színes illusztrációt, beégetett QR-szkarabeuszkódot, sőt még az aromásítást is, hogy áradáskor vízillata legyen. Olcsóbb is előállítani. Ez lesz a jövő. Aztán meg talán a papír. Majd egy idő múlva meg a TikTok, hogy mást ne mondjak. Meg kell értenünk és bele kell törődnünk, hogy eljárt felettünk az idő.
Fufu szomorúan hallgatta ezeket a kijózanító szavakat, és arra gondolt, hogy ez azért mégiscsak igazságtalanság: pont őfelettük járt el az idő, akik minden erejükkel azon mesterkednek, hogy megállítsák és örökkévalósággá változtassák – lehetőleg még azelőtt, hogy a papiruszpenész megeszi az egész tekercset.
– Írósors – legyintett erre a barát, miközben beleszürcsölt a sörébe, amelyet egy repedezett dzseddai korsóban tartott.
Ehhez Fufu sem tudott mit hozzátenni. Arra gondolt, hogy ha ezt megírná egy jegyzetben, és a helyszínt áttenné a távoli jövőbe, talán így, papiruszon is elolvasnák.
Vagy talán így sem.
—————————————
Ez pedig egy extra meglepetés:
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Ibrahimovics Zlatan
