Őszintén szólva nem tudom. Mármint azt, hogyan éljük túl, mert a régi telekkel nem volt ilyen gond, és nekem csak azokkal van tapasztalatom. Ablakig ért a hó, csontig hatolt a hideg, de kétség sem merült fel, hogy túl fogjuk élni. Nem estünk pánikba, ha a rengeteg hó egy-két hétre elvágott bennünket a külvilágtól, mert behúzódtunk az otthonainkba, megraktuk a kályhát csutkával és mellé kuporodva olvastunk. Aki pedig dolgozni volt kénytelen, a munkahelyén legfeljebb a gyárudvart söpörgette, mert a szocialista munkatempó nem ment szembe a természet törvényeivel. Annak az ősi bölcsességnek a jegyében, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, helyben gyártott galyseprőkkel szépen letisztogattuk a havat a csarnoképületek közötti betonról, aztán behúzódtunk a dobkályhák mellé, és anekdotázva, snúrozva vártuk a munkaidő végét. Ezekben a napokban csak a javítóműhelyekben sivalkodott a flex és szikrázott a hegesztő: a mesterek sorozatban gyártották a hólapátokat, seprőket és más alkalmatosságokat, amivel a tél frontján felvehettük a harcot. Az sem rekesztett ki bennünket ebből a hasznos folyamatból, ha irodában dolgoztunk. Ilyenkor egy üveg pelinkovácért a lakatosok örömmel teljesítették hóhányó lapátokra vonatkozó rendeléseinket.
A tél akkoriban még nem volt stratégiai kihívás, és végképp nem igényelt veszélyhelyzetre figyelmeztető applikációt. Jött, időzött, aztán távozott. Influenzajárványra sem nagyon emlékszem. Csupán taknyosak voltunk, de az nem váltott ki országos szintű vörös kódot. Télen az ember összehúzta magát, nem mászkált fölöslegesen, inkább megült a seggén, és olyasmivel pepecselt, amit addig nem tartott fontosnak: felvarrta a kabátjára a hiányzó gombokat, megjavította a rozoga szék lábát, de mindenekelőtt szorgalmasan seperte a havat a portája előtt.
Ezeknek az időknek ma már nyomuk sincsen. A mai telek mind válsághelyzetek, függetlenül attól, hogy hidegek-e vagy csak nyirkosak. Brutális járványok kínoznak bennünket, és az élet ritmusa elviselhetetlenül lelassul. A futár késve hozza ki a pizzát (nem beszélve arról, hogy az többnyire ki is hűl), és ha esik egy kis hó, a jajveszékelésünk az égig hatol. Reggel csupán mínusz kettő van, de ez már egy az egyben politikai kérdés, vagy legalább ürügy arra, hogy az legyen.
Csak tippelem, hogy a túlélés első szabálya ma már ez: ne olvassunk híreket. Bízzuk magunkat az ösztöneinkre, így ha egyértelműen süt a nap, vigyünk esernyőt, ha pedig esik, akkor napszemüveget. A hóesést fotózzuk le, mert lehet, hogy ez az egyetlen bizonyíték rá, hogy még létezik a tél szétszórt maradványa. Az örök kívánalom, a réteges öltözködés definíciója is megváltozott: ez ma már nem ruházkodási elv, hanem filozófiai állásfoglalás. Rétegekben élünk: pulóver alatt póló, póló alatt szorongás, szorongás alatt enyhe egzisztenciális bizonytalanság. Kabátunk zsebében nem kesztyű van, hanem töltőkábel, fájdalomcsillapító és egy blokk arról, amit nem akartunk megvenni, csak úgy alakult.
A harmadik, és talán legfontosabb túlélési technika: egyszerűen muszáj panaszkodni. Ez ugyanis hőt termel. Ha ketten panaszkodunk, az már szinte egy kis konvektor. Ha egy irodában egyszerre hatan mondják, hogy „ez az időjárás kibírhatatlan”, akkor ott rövid időre kialakul egy mikroklíma, amelyben meg lehet maradni, legalább ebédig.
És végül: olvasni eszünkbe se jusson, pláne az interneten, mert valódi kályha mellett, vagy legalább a radiátoron ülve azért meg lehet próbálni.
Így éljük túl a telet mostanában. Nem a természet velejárójaként, hanem sokat panaszkodva, értetlenkedve, kiállhatatlankodva. Aztán egyszer csak tavasz lesz, utána pedig nyár, és azt ugyanilyen őszintén fogjuk utálni. De túl fogjuk élni azt is. Valahogy mindig sikerül.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
