A tudomány, mint tudjuk, igen makacs jószág. Ha egyszer a fejébe veszi, hogy egy düledékhalom csillagvizsgáló, szertartási helyszín, naptár vagy temetkezési emlék volt, akkor a végletekig képes kitartani a téveszméi mellett. A Stonehenge esetében is ez a helyzet, pedig egyre több jel mutat arra, hogy a rendeltetésével kapcsolatos eddig tézisek mind tévesek voltak.
Az áttörést egy nagy tekintélyű professzor, dr. Percival Snodgrass Mallowpebble hozta meg, aki feltette önmagának a tudomány egyik legfontosabb kérdését: rendben van, hogy a Stonehenge egy szakrális tér, de akkor miért kerek? Ettől kezdve az események felgyorsultak. Addig méricskélte a központi kör átmérőjét, amíg egyértelművé nem vált, hogy amit korábban „rituális gyülekezési útvonalnak” hittek, az nagyon a korai drive-in megfelelője lehetett: a vendég szépen bejött, megkerülte a nagy követ, leadta a rendelését, majd azt a kisebb kövek mellett átvéve távozott. Mindebből tehát szervesen következik, hogy ez az ősi építmény a maga idejében egy virágzó gyorsétkezde volt.
A tudományos közösség ezt természetesen tagadja. Ez mindig így van. Amikor egy teljesen nyilvánvaló igazság napvilágra kerül, a tudósok előbb megsértődnek, aztán konferenciát szerveznek. De jelen esetben ez teljesen fölösleges. A vak is látja például azt, hogy a központi térség kiválóan alkalmas volt arra, hogy egyszerre sokan álldogáljanak ott, miközben a sült vadkan adagjukra várnak. A monumentális kövek ugyanis remek szélfogók voltak. Aki evett már nyílt mezőn az angliai időjárással a háta mögött, tudja, hogy ez egyáltalán nem mellékes körülmény.
De a legmeggyőzőbb bizonyíték kétségkívül a „kőkorszaki fogyasztási mintázat”, ahogy a professzor azt egyre derűsebben nevezi. A környéken talált állati maradványok alapján a kínálat meglepően bőséges lehetett. A ház specialitása feltehetően a ropogósra sült vaddisznó volt, enyhén megpörkölve, lapos kövön tálalva. Emellett népszerű lehetett a füstölt szarvasoldalas, a bölénypogácsa pékné módra, a mézzel kent gyökérlepény, valamint a „nagy törzsi tál”, amelyből az egész rokonság ehetett, míg valaki össze nem veszett azon, ki kapta a mócsingos részt. Italnak erjesztett gabonalé, gyógynövényes főzet és az elmaradhatatlan langyos forrásvíz szolgált, amelyet az ifjabb nemzedék már akkor is unott arccal kortyolgatott.
A kiszolgálás sebessége persze mai szemmel nézve hagyott némi kívánnivalót maga után. Egy neolit gyorsétkezde legnagyobb gyengéje nyilván az volt, hogy a „friss alapanyag” aznap reggel még a mezőn futkározott, és egyáltalán nem működött együtt. Így a „hamarosan kész” kifejezés jelentése sokkal tágabb volt, mint a mai vendéglátásban. Ám a közönség akkor még türelmesebb volt. Az ember, ha amúgy is egész nap köveket cibált kötéllel, kevésbé idegeskedett azon, hogy az őstulok adagja még csak félig pirult meg.
De a Stonehenge nem egyszerű étkezőhely volt, hanem találkozópont, pletykafészek, üzleti centrum és családi konfliktus zóna. Itt beszélték meg, ki gyártja a legjobb pattintott kést, ki csal a cserekereskedelemben, és melyik szomszéd törzs kezd feltűnően fölényeskedni az új edényeivel. A fiatalok itt stírölték egymást, látszólag közömbösen támaszkodva a kövekhez, de valójában feszülten figyelve, hogy ki majszolja egyedül a gyökérlepényt, és ki osztana meg két személyre egy füstölt lapockát. A gyermekek kavicsot rugdostak, az öregek szakértő szemmel kritizálták a húst, és már akkor is akadt valaki, aki hosszan magyarázta, hogy „ez az egész régen jobb volt, amikor még természetes tüzet használtak, nem ezt a mesterségeset”.
Percival Snodgrass Mallowpebble szerint így volt, és nem másként. De arra még ő sem tud egyértelmű választ adni, hogy a fénykorát élő Stonehenge gyorsétteremben lehetett-e kártyával fizetni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Benjamin Babbler
- Bibabac
