Könyvheti utózöngék

2025-06-16
185 olvasó

Komolyan mondom, van valami izgalmasan egzotikus abban, ahogy a Vörösmarty tér évről évre a könyvek felvonulási területévé válik. Mint egy viasztábla-fesztivál a papirusz és pergamen korszakában, színes és érdekes, de valahogy nem lehet komolyan venni. Az emberek nézegetik, lapozgatják a könyveket, és közben a telefonjukat tapogatják a zsebükben. Szép dolog a könyv, de telefon nélkül nem lehet élni, az már biztos.

Elcsépelt közhely, hogy az internet és a közösségi média előtti időkben ez a rendezvény még valóban a könyvről szólt, de ma már csak egy évente ismétlődő rutin. Ugyanekkora közhely, hogy ebben a modern, internetes világban, amely körbevesz bennünket, majdnem mindig kijelzőkről olvasunk, ami azt a kívánalmat támasztja, hogy a szöveg legyen rövid és célra törő. A szépirodalom ebben a közegben nem él meg. Helyét átvette az a redukált nyelven íródott irányzat, amelyhez erős on-line jelenlét szükséges. Ha tehát valaki író szeretne lenne, elég azt mondania, hogy „mindig is szerettem írni”, és máris szabad előtte a pálya. Mindebből szervesen következik az, hogy ma könyvet nem írni számít bátor gesztusnak. Az író ugyanis – a klasszikus, valódi író – olyan meghaladott kategória lett, mint a hanglemez. Manapság mindenki író, és éppen ezért senki sem az.

A kontroll tehát megszűnt, mert már jó ideje nem az a cél, hogy eredeti hangon szólaljunk meg, hanem hogy valamilyen könyvünk legyen. A tartalom, a mondanivaló, a stílus harmadlagos. A kiadói standoknál hosszú sorokban ácsorognak a tinédzserek azért, hogy megvegyék a legújabb romantikus fantasy-t, amelyben egy szorongó kamaszlány szerelmes lesz egy alig 632 éves vérfarkasba. A párbeszédek olyanok, mintha az AI gyártotta volna őket, de ez senkit nem érdekel. Az eladási listák élén ezek a romantikus borzadályok csücsülnek, és ők alakítják az olvasási trendeket.

Ma tehát az lesz „író”, aki egy vastag, aranybetűs, dombornyomásos kötetbe be tudja csomagolni az egyszerű szavakkal kifejezett semmit.

A szépirodalommal kacérkodó, ún. „sikerírók” mindeközben az évtizedek alatt kiépített médiaháttérrel, a legmenőbb kiadók hátszelével és rengeteg irodalmi díjjal a zsebükben építgetik az e nélkül sem pinceszinten lévő lévő mítoszukat. Ők a kiváltságosok, a pajzson hordozottak, akiknek nevétől elájul a budapesti értelmiség. Nekik a könyvhét olyan lubickolási terep, mint fókának az állatkerti medence, mert a rajongók hosszú sorok állnak az asztaluk előtt, nem megkérdőjelezve a népszerűségük mögött rejtő igen szerény írói teljesítményt. Az a társaság ez, aki ha csuklik egyet, abból rögtön esemény lesz, ha pedig új könyvet dob ki a placcra, az szépség-érték együttható tekintetében el fogja homályosítani a napot.

A Vörösmarty téri kávézók mindeközben külön művészeti ágként űzik a fesztivál tátogatóinak kifosztását. Az egyik helyen például két presszóért és három kapucsínóért több mint tízezer forinttal vágtak meg bennünket. Ha a kávékhoz bort is kértünk volna, a számla talán meghaladta volna egy olcsóbb kiadvány nyomdai költségeit.

Régen – mondják a hozzám hasonló öregek – a könyvhét még valódi ünnep volt. Szépen felöltözve, nagy táskákkal látogattunk oda, és tucatszám vásároltuk az érdekes, izgalmas olvasnivalót. Ma már ez a buli csak egy lézengős, nézelődős, és nem kicsit unalmas vásár, ahol a vérfarkasos, vámpíros fantasynak áll a zászló.  A szépirodalom művelői – akik évtizedekkel ezelőtt még magabiztosan vonultak a közönség elé – egyre kevésbé jönnek ki ide. Beletörődnek abba, hogy a valódi könyvek ideje éppen úgy múlófélben van, ahogy a viasztáblát is legyűrte a papirusz és a pergamen. A könyvhét sem ússza meg ezt a változást, át kell alakulnia. Muszáj lesz követnie a korszellemet, ami a látvány, a média és az on-line tér uralmára épül. Nem mondom, hogy ez jó így, de hogy ez van, az megkérdőjelezhetetlen. A könyvhét jelenleg egy olyan lufi, amelyből szivárog a levegő. Eleinte csak lassan, észrevétlenül eresztett, de az idén már nyöszörgött is. És amikor majd az egész összeroskad, azok állnak mellette, akik sokkal inkább posztolnak, mint könyveket írnak. Ők a jövő írói. Mi, régiek majd szépen, csöndben elmasírozunk a feledésbe, és közben azzal áltatjuk magunkat, hogy olyan korban éltünk, amikor az írásnak még tétje volt.

Ezért sem fog bennünket irigyelni senki.

Human Authorship Certificate

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:

  • mokusfacan
  • sicc
  • oregano
  • easy

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!

Majoros Sándor

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL