Az emberi elmét ősidők óta izgatja a valóság kérdése, mert már nagyon hamar rájött, hogy az nem lehet csak a kézzel fogható, az pedig pláne nem, ami csupán látható és hallható (ebből a sejtésből keletkezett az istenhit). A dilemma innentől abból fakad, hogy ha az érzékszerveinket kizárjuk a valóság megközelítésének folyamatából, akkor mi marad?
A Mátrix óta tudjuk, hogy az emberi elmét rendívül könnyű téves irányba terelni. Akik elég öregek, például abban a kétes szerencsében részesülhettek, hogy megtapasztalhatták, milyen a politikai valósága, amikor nem kínálja fel a választás lehetőségét. A politika ugyanis mindig emberfüggő, és emberi léptékű. Ígéretek, ábrándok és hazugságok lengik körbe, amelyekből azért kihámozható a lényeg, ha megvan hozzá a munkabírás és az akarat. De a politika a valóság tekintetében sohasem mérvadó.
Mostanában – főként a számítástechnika gyors fejlődése miatt – egyre erősebbek azok a hangok, amelyek szerint a minket körülvevő fizikai világ csak egy szimuláció, bár a tökéletes illúziókeltéshez nem kell ennyire mélyre ásni. Ma már ott tartunk, hogy a valóság számunkra majdnem kizárólag abból az információhalmazból áll össze, amit az interneten, ezen belül pedig a közösségi médiában látunk és tapasztalunk. Ám az információk között egészen mostanáig képesek voltunk szelektálni. A gond akkor kezdődött, amikor belépett a képbe a mesterséges intelligencia.
A MI nem pusztán új képeket, szövegeket és hangokat állít elő, ennél sokkal alattomosabb az, amit művel: amiről eddig azt hittünk, hogy a valóság alapvető ellenőrzési pontja, a „láttam”, „hallottam”, „saját szememmel győződtem meg róla” hirtelen elvesztette a bizonyító képességét. Egy kép ma már nem lehet hiteles, mert nem tudjuk, hogy fényképezőgép készítette-e vagy egy szoftver, egy beszédhang meg azért nem, mert könnyen megeshet, hogy az eredeti hangminta alapján algoritmusok gyártották. És akkor még egy szót sem szóltunk a videókról.
A MI nem hazudik a klasszikus értelemben. Nem ferdít, nem csúsztat, nem ígér, csak létrehoz. És amit létrehoz, az formai értelemben tökéletesen megfelel annak, amit eddig valóságnak neveztünk. Itt nem a tartalommal van a gond, hanem a forrással. Pontosabban: a forrás hiányával. Mert a MI világában nincs „ott voltam”, nincs „megtörtént”, nincs esemény, csak eredmény. Közismert kifejezéssel: csak kimenet. És ezzel ki is húzta a talajt a netes alapokra épített valóságérzékelésünk alól. Mert az internetes valóság – minden torzulása ellenére – egészen mostanáig emberi lenyomatokból épült. Emberek fotóztak, emberek írtak, emberek hazudtak. A hazugság mögött is ott volt az emberi szándék, az érdek, a félelem, az ostobaság. Képesek voltunk ezeket megfejteni és leleplezni, mert olyan gesztusokból álltak, amelyeket ha nem is mindenki, de a többség értett.
A mesterséges intelligenciának viszont nincsenek gesztusai. Nem felejt, nem fárad el, nem hibázik emberi módon. Ezért nem is lehet rajta számon kérni a valóságot. Nem lehet leleplezni, mert nincs mit leleplezni rajta. Nem állít semmit, de bármit előállít. És ez benne az ördögi. Mert miközben a politikában már régen megtanultuk, hogy a „valóság” szó inkább fegyver, mint állapotjelzés, most ugyanez történik a fizikai világgal is. Egyre kevésbé bízunk abban, amit látunk. Egy tüntetésről készült felvétel például lehet generált. Egy nyilatkozat talán soha el nem hangzott mondatok elegáns montázsa. Egy „bizonyíték” lehet statisztikailag tökéletes, logikailag hibátlan és teljes egészében kitalált. És amikor mindent befed a látens vagy valóságos manipuláció, az válik gyanússá, ami túl közvetlen, túl egyszerű és túl kézzelfogható.
Ma már ott tartunk, hogy a saját érzékszerveinkkel fölfogott valóságot tartjuk a leghamisabbnak. Azt mondjuk: „ez biztos nem igaz”, „ennek biztos van egy másik olvasata”, „biztos nem ilyen egyszerű”. Nem hiszünk a szemünknek, mert tudjuk, hogy a szem becsapható. Nem hiszünk a fülünknek, mert tudjuk, hogy a hang szintetizálható. Nem hiszünk az eseményeknek, mert tudjuk, hogy a narratíva fontosabb lett, mint maga a történés.
A politikában ez már régóta így van: nem az számít, mi történt, hanem hogy ki kapott több lájkot a közösségi médiában. A fizikai világban viszont ez újdonság. Ott eddig menedékünk volt az anyag, a test, az időjárás, a fájdalom, az öregedés. Most már ezek is gyanúsak. Mérhetők, modellezhetők, előjelezhetők, vagyis elvileg szimulálhatók.
Így jutunk el oda, hogy a valóság paradox módon éppen ott válik a leghamisabbá, ahol a legközelebb engedjük magunkhoz. A képernyőn túl még gyanakszunk. A statisztikákon mosolygunk. De amit átélünk, arra már reflexből ráfogjuk: „ez biztos nem az igazság”.
Nem tudom, mint mondana erre egy ókori filozófus, ha hirtelen föltámadna. Azt, hogy a valóság soha nem is létezett? Hogy soha nem is volt más, mint egy közmegegyezéses álláspont arról, mit tekintünk igaznak? Egy biztos: a valóságot ma már nem azért fogadjuk el, mert látjuk, hanem azért, mert nem. És ami nem létezik, az mindig izgalmasabb.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- easy
- fajront-utumel
- Tóth Ágoston
- Bibabac
