Megszokhattuk már, hogy a világvége, mint E.A. Poe sanda pillantású hollója, folyamatosan itt kering körülöttünk, és csak a megfelelő pillanatot várja, hogy belénk vágjon. Most is lett volna alkalma erre, de úgy tűnik, elszalasztotta, mert a 3I/ATLAS nevű intersztelláris objektum, amit sokan egy csillagközi inváziós flottának véltek, észrevétlenül faképnél hagyta a Naprendszert.
Itt maradtunk a háborúkra pazarolt milliárdjaink árnyékában, a rekorderős hurrikánokat teremtő klímaváltozásunkkal, és úgy an block a natúr hülyeségünkkel, amiből már egy fogyókúrás adag is elég volna a világ megsemmisítéséhez, de hogy biztosak legyünk a gyászos eredményben, még a Netflix is itt van, ráadásnak.
A 3I/ATLAS belsejében ásítozó űrlények – mély hibernációs álomból ébredve föl – rávetettek egy kósza pillantás a Földre (ha volt hozzá szemük) és valószínűleg azt kérdezték egymástól: Hát ezzel meg ki bánt el? Akármire is jutottak a tűnődésben, az hétszentség, hogy nem a teheneket tették ezért felelőssé.
Mértek, megfigyeltek és végül döntésre jutottak: köszönik, de nem kérnek belőlünk. Szinte látom magam előtt a Nagy Űrlénytanács ülését, aminek ez lett a záróhatározata: „Ha leszállunk erre a bolygóra, a végén még minket fognak okolni a gyalázatos állapotáért.” Így hát ráléptek a gázra – ha volt lábuk, amivel ezt megtehették –, és eltűntek a kozmikus ürességben.
Mi pedig itt maradtunk abban a túlfűtött idegállapotunkban, ami önmagát gerjeszti. A vicc ebben az egészben az, hogy a végső katasztrófa elmaradása nem feltétlenül okoz örömet. Nem azért, mert hiányzik a dráma az életünkből, hanem mert az alternatíva, amit mi kínálunk, sokkal gyötrelmesebb. Az élienes világvége talán csak olyan lett volna, mint a normann hatalomváltás 1066-ban Angliában, amikor az egyik uralkodó elit lecserélte a másikat. A parasztnak ettől semmit sem változott az élete. Mi bajunk lenne nekünk is, ha most élienek mászkálnának az utcán, és takonycsíkot húznának maguk után? Mennyivel undorítóbb ez, mint a kutyapisa, ami ellen a normális gondolkodó kisebbség klórmész hintésével próbál védekezni? A rapid világvége helyett van egy konstans apokalipszis: apróbb nagyobb civilizációs bosszúságok, fokozódó agymosás és természetrombolás.
Mindez persze nem vezet máshoz, mint önreflexióhoz, ami olyan, mint a napsütés egy pesti társasház földszinti lakásában. Meg kellene kérdeznünk végre önmagunktól: miért reménykedtünk abban, hogy valaki más fogja elpucolni a sarunkat? Csodára várunk, mintha a felelősségünk csupán a véletlen műve lenne. Persze kényelmesebb elhinni, hogy van valaki odafent, aki majd átrendezi ezt a horrort vígjátékká.
A világvége tehát elmaradt, és ezzel az a csodálatos paradoxon állt elő, hogy most már valóban muszáj lesz magunkat rendbe tennünk. Nincsenek csápos lények, akik elsimítják a hibáinkat, nincsenek űrhajók, akik leszállnak egy csatamezőre és azt mondják a szemben álló feleknek, hogy ácsi. Csak mi vagyunk, egy ügyetlen, hangos, sok kávéval élő faj, amely vagy képes lesz javítani a helyzetén, vagy önmaga is része lesz annak a terméknek, amiből a legnagyobb mennyiséget állítja elő. Ez pedig ugye, a szemét.
Most nem tehetünk mást, mint röhögünk azokon az embertársainkon, akik hatalmas energiát fektettek bele abba a hipotézisbe, hogy a 3I/ATLAS egy űrhajó. Hát nem lett az. De legalább jót szórakoztunk.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
