Azt mondják, mindenkiben van egy óra. Ha egy utazás előtti estén arra gondolunk, hogy másnap reggel muszáj felkelnünk hajnali négykor, a szemünk már azelőtt kipattan, hogy a telefonunk ébresztője bekapcsolna. Persze a bennünk lévő óra nem percre pontos, és nem is lehet ide-oda tekergetni, de hogy létezik, ahhoz nem férhet kétség.
A tudomány ezt időérzéknek nevezi, de arra nem ad magyarázatot, hogy ez a berendezés hol helyezkedik el a szervezetben, és hogy mi működteti. Gyanítható, hogy nem egy felhúzható rugó, de nem is teljesen elektronikus. Egyszerűen csak létezik, ahogy a humorérzék, ami az a velünk született tulajdonság, ami nem mindenkiben van meg. Az óra viszont igen, éspedig függetlenül az észbeli képességektől vagy a politikai hovatartozástól. Biztosra veszem, hogy a kormánypárti szavazó éppen úgy, és olyan megmagyarázhatatlan módon riad fel hajnali négykor, mint az ellenzéki. Függetlenül attól, hogy rendelkezik-e humorérzékkel, vagy sem.
A kissé hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a lényegre: tudok egy esetről, amikor valakiben nem a biológiai óra ketyegett, hanem egy valódi. Önökre bízom, hogy eldöntsék: hisznek-e ebben a mesében, vagy csak nevetnek rajta.
A régi szép időkben – hatvanas évek vége, hetvenesek eleje – élt egy ismerősöm, aki egyszer véletlenül lenyelt egy karórát. Ne nézzenek ekkorát, elmondom, hogyan történt, és ez nem lesz bántóan meseszerű, bár logikusnak sem mondanám.
Pogácsik Bandi már kamasz volt, amikor az apja a vállalatban nyújtott kiemelkedő teljesítményéért kapott egy ajándék karórát. Úgy emlékszem, az öreg Pogácsik esztergályos volt, bár lehet, hogy csak lakatos. Mindegy. Megkapta a karórát, és boldogan fölcsatolta a kezére. Tetszett neki, hogy a szerkezet nem rugóra járt, hanem a rázogatástól önmagát húzta fel. A szovjet óraipar csúcsteljesítménye volt, ami a 2. világháború végén tonnaszámra összeharácsolt nyugati órák árnyékában nem is olyan meglepő. Ennyi órából még egy kazánkovács is képes volna kihozni valamit, nemhogy a szovjet tudósok.
Szóval tetszett ez a tárgy az öregnek, de hamar rájött, hogy nem való az ő csuklójára, mert a szakmájából adódóan könyékig kenőcsös meg olajos volt a keze. Így aztán levette, és otthon, a sublód tetején tartotta, hogy vasárnaponként, amikor meccsre járt, ünnepélyes keretek között fölcsatolhassa.
Itt lép be a történetbe az ismerősöm, akivel azokban az időkben jó barátok voltunk. Teljesen őszinte volt velem, még azt is elárulta, hogy a szomszédban napozó menyecskét kilesve veregeti a farkát, azt meg pláne, hogy ez az óra izgalomba hozta. Nem szexuálisan, ne értsenek félre, az illata és mint kiderült, az íze volt számára különleges. Merthogy a barátom kíváncsiságból meg is nyalogatta.
Az vesse rá az első követ, aki nem tett ilyet gyerek-, vagy kamaszkorában. Megnyaljuk a kilincset, a kávéfőző nyelét meg minden mást, ami csak úgy elébünk sodródott. A fémeknek ugyanis van valami jellegzetes ízük, amit a vegyipar nem képes utánozni.
Na, ennek a szovjet órának olyan különleges volt az ízvilága, hogy Bandi valósággal függővé vált tőle. Alig várta, hogy az apja kihúzza a lábát, máris a szájába vette és mint a cukrot szopogatta. Sokszor egész nap a szájában maradt, és csak akkor vette ki, amikor az öreg Pogácsik befordult a sarkon.
A legérdekesebb az, hogy az óra kiválóan tűrte ezt a sok nyalogatást. Csoda tudja, miből rakták össze a szovjetek, de ha a tankjaik is ilyen anyagból vannak, akkor nem fog rajtuk az ágyúgolyó, az hétszentség.
Ám egyszer bekövetkezett a katasztrófa: Bandi az órával a szájában a Tenkes kapitányát nézte, és azon a jeleneten, amikor Eke Máté jól pofántrafálja az ezredest iszappal, akkorát röhögött, hogy az óra lecsusszant a torkán. Na persze nem ment ez olyan könnyen, mert egy óra mégiscsak óra, de Bandi nem fulladt meg, és ahelyett, hogy kiöklendezte volna, egészben lenyelte.
Az ijedtségből magához térve abban reménykedett, hogy mire az apja hazajön, az óra természetes úton távozik a szervezetéből, de ez nem következett be. Kénytelen volt bevallani az igazságot. Mit ne mondjak: óriási lett a pánik. Az anyja jajveszékelt, az apja meg dühöngött, de aztán abban maradtak, hogy a türelem ez esetben órát terem. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a mai drogcsempészek is ezzel a türelmes metódussal dolgoznak, de Bandi idejében ez a trükk még a kanyarban sem létezett.
Vártak és vártak, de hiába: az óra nem jelent meg a biliben. Egyéb magyarázat nem lehetett erre, minthogy a sav megtette a hatását, vagyis föloldotta úgy, ahogy volt. Csakhogy aki Bandi hasához illesztette a fülét, haloványan, bár tisztán hallotta a ketyegést. Mit volt mit tenni: el kellett menni az orvoshoz, és bevallani a szégyenteljes igazságot.
A doki nem lepődött meg – gyaníthatóan ennél durvább dolgokkal is szembesült már a prakszisában –, de javasolt egy gyors röntgenezést. És itt következett be az a fordulat, amire nyugodtan mondhatjuk: meglepő. Az óra nem Bandi gyomrában és nem is a beleiben mérte az időt, hanem valahol hátrébb és kívül! Na, ez már megélt egy konzultációt.
A barátom a fővárosi klinikai központban kötött ki, ahol egy álló hétig szondázták és vizsgálták, de a végén csak annyit tudtak mondani, hogy az óra valahogy átverekedte magát a gyomorfalon, és a gerinchez vezető idegek közé ékelődött.
Ilyen nincs, mondják most önök, mint ahogy én is, de mit tehetünk, ha ezt hozza ki magából a tudomány. Lehet, hogy simán csak túl kockázatosnak találták a műtétet, és ezzel a hülyeséggel szerelték le a Pogácsik családot, én nem tudom, mi az igazság, mert nem voltam ott.
Az órát mindenesetre benne hagyták Bandiban, aki ebbe a helyzetbe szépen, lassan beletörődött. Azóta is így éli az életét, mert a szovjet óra még mindig ketyeg a szervezetében (ahogy mondtam: önfelhúzó), de hogy miből készült, az rejtély.
Talán az is benne lehet a pakliban, hogy a Sztrugackij-fivérek híres műve, a Piknik az árokparton (amiből a Sztalker-filmek készültek) mégsem fikció. Mint tudjuk, abban a zónában egy tőlünk sokkal fejlettebb civilizáció hagyott hulladék anyagokat, amelyek elképesztő tulajdonságokkal rendelkeznek, a mi anyagainkhoz képest. Lehet, hogy ez az óra is élien-hulladékból készült, ami abszolút megmagyarázná a különös helyváltoztatását.
De ez csak egy elmélet. Bandinak nem merem elmondani.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- teringette
- Mohai Öcsi
- Ibrahimovics Zlatan