A peron, a sínek csillogtak az esőtől, ami pár percre elállt, aztán újult erővel áztatott követ, fémet, embert.
A férfit gyerekkora óta vonzotta a vasútállomás. Odament, amikor csak tehette, és figyelte a vonatforgalmat, a le- és felszálló utasokat. Órákig játszott azzal, hogy az átutazók, ténfergők kilétét, úti célját próbálta kitalálni. Sosem faggatta az embereket, hogy ellenőrizze elképzelései helyességét, a játék mégis nagy élmény volt számára.
A hangosbemondó recsegve kiabálta az esti vonat érkezését. Az utasok özönleni kezdtek az épületből.
A férfi ülve maradt a padon, és gyors mozdulatokkal felvázolta a lüktető tömeget a térdén egyensúlyozott rajzmappába. Immár harmadszor. Kusza vonalak tömkelege tette mozgalmassá a skiccet, amit kritikus szemmel mustrálgatott a gyenge világításban. Felnézett a beérkező vonatot megrohamozó emberekre. Öregek és fiatalok, egyedül vagy családdal kerülgették a kis tócsákat, és kapaszkodtak fel a kocsikba.
Amikor minden utazni vágyó felszállt, a forgalmista felemelte a tárcsát, belefújt a sípjába, és a vonat nehézkes szuszogással, pöfögéssel, vontatottan húzott ki az állomásról. Az ablakban még álldogáltak egy ideig az utazók és lelkesen integettek az őket búcsúztatóknak. A távozó vonat lassan eltűnt a pára és a mozdonygőz sűrűjében, de addigra valamennyien meg lettek örökítve.
A férfi tekintete visszatért a peronra.
Felfigyelt a lézengők közt egy nőre, aki a peron szélén állt. Láthatóan nem zavarta az eső. Kalapban, zsebre tett kézzel, vállát fázósan kicsit felhúzva álldogált, mozdulatlanul.
Az arcát nem látta a félhomályban. Ugyanúgy lehetett világszép, mint csúnyácska. A lámpák sem könnyítették meg a dolgát. Hátulról, erőtlenül világították meg.
Elkezdte találgatni, miért van itt a nő. Talán várt valakit, aki az imént tovább haladó vonattal nem érkezett meg. Miért várja? Hírt hoz? Vagy talán az édesanyja érkezik látogatóba? Hazakíséri, főz neki egy kávét vagy teát, beszélgetnek, nevetgélnek…? Talán ő is csak bámészkodik… mindjárt hazamegy, lerázza a vizet a kabátjáról és a kalapjáról, aztán egy forró teával és könyvvel bekuckózik a fotelba… vagy papírral, tollal és leírja az itt szerzett benyomásait.
Tüzetesebben szemügyre vette a karcsú alakot. Csinos. Inkább a szerelmére vár…
A festő szemével vizsgálva, a látvány kész kompozíciót kínált. A toll sercegése a rajzlapon kiiktatott elméjéből minden külső zajt. Lassan kirajzolódott a vasútállomás peronja, az előrenyúló tetőrész, a sárga fénnyel világító lámpák Alig sejthetően vázolta fel az esőfüggöny mögött veszteglő vagont, és végül a nő alakját rajzolta meg határozott körvonallal.
Pár szóval a skiccre firkantott néhány, a színekre vonatkozó, emlékeztető szót, egy-két tónusvonallal jelezte az árnyalati különbségeket, majd egy búcsúpillantást vetett a nőre, és hazasietett.
A szobája volt a műterme és a hálója is egyben. Kiemelt egyet a fal mellé sorakoztatott vásznak közül, és lendületes mozdulatokkal felrajzolta a kép tervét. Festékes tubusokból kis színes kígyókat nyomott a palettára. Az első ecsetvonás előtt vett egy mély lélegzetet, aztán csak keverte a színeket és futtatta az ecsetet a vásznon. Hamarosan erős terpentinszag ülte meg a szobát.
Hajnalig dolgozott. Akkor távolabbról is szemügyre vette, még visszalépett igazítani a fényeken, aztán szinte kiesett kezéből az ecset. Elnyúlt az ágyon, és mély álomba merült.
Késő délután riadt fel. Első pillantása a hajnalban elkészült képre vetült. Döbbenten látta, hogy a női alak helyén a vászon fehérje vakít. Mi a fene történt? Fáradt volt az utóbbi időben – na, de ennyire?
Lekapott egy kabátot a fogasról és lépteit önkéntelenül is a vasútállomás felé irányította. A peronra lépve meglepetten pillantotta meg a kalapos nőt. Ugyanott állt, ahol tegnap. Az eső nem esett, és az egyik lámpa fénye villogva pislákolt. Csak páran ücsörögtek bőröndjeikkel a padokon, és csendben beszélgettek. Beérkezett egy vonat, ami az utascsere után ment is tovább.
Mikor hazaért, újabb meglepetés érte: a nő a festményen ott volt, ahova festette – a pár órával ezelőtt még fehéredő folt helyén. Döbbenten állt a festőállványnál, és kezdett kételkedni elméje épségében.
Elővette a festékeket, ecseteket, és dolgozott, bár az esze máshol járt. Három képet vázolt fel. Ezeket rendelésre festette, tehát foglalkozni kellett velük.
Sokáig, lélektelenül kente a festéket.
Az idő újra késő délutánba fordult, amikor felkelt.
Félve nézett a vasútállomást megörökítő képre – ahonnan megint eltűnt a nő. Gépiesen vette magára a kabátot és loholt az állomásra. Persze, hogy ott állt a peron szélén Megismétlődött az előző napi történés. Mire hazaért, a nő újra a képen állt.
Így ment ez még két hétig, naponta. Aztán egyik nap, amikor a sötétedő műteremben is látta, hogy a nő nincs a festményen, automatikusan az állomáson kereste. A peronon egy lélek sem állt. Görcsbe rándult a gyomra. Hol van? Futva indult egyik irányba, ahol falba ütközött, így megfordult és ellenkező irányba rohant – a peron vége felé.
Amint megpillantotta a karcsú alakot, lassított. A nő a peron végén állt, és integetett egy távozó szerelvény után. Másik kezével egy csokor piros tulipánt szorított magához. Ahogy a vonat eltűnt, a nő megfordult, és rámosolygott. Kedves mosolya volt.
A férfi elpirult, mint akit rajtakaptak.
A nő könnyed léptekkel tűnt el az állomás épületének hatalmas kapujában.
A férfi megrázta a fejét és elbandukolt ő is.
Még sétált egyet a folyóparton, aztán hazafelé vette az útját. A lakásba lépve első pillantása a képre esett.
A nő ott állt, ahova festette. És az asztalon, egy vázában egy csokor piros tulipán pompázott.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
