Olvasom, hogy a szingliknek már nem elég az a randevúzási módszer, amikor a férfi meghívja a nőt egy kávéra, és miközben a csésze fölé hajolva évődnek, kialakul közöttük valamiféle kapcsolat. Persze ennek az ódivatú módszernek számos variációja létezik, de ha hinni lehet a modern tudománynak, mindegyik snassz és unalmas.
Az új trend – amit tudományosan choremancingnek neveznek – lényege az, hogy a találkozásokat a mindennapi tevékenységekkel kombinálják. A fiatalok úgy gondolják, ha teszem azt, kimennek a parkba és együtt sétáltatják a kutyusaikat, jobban megismerik egymást. Nem beszélve az együtt lefolytatott bevásárlásról, ami tényleg embert próbáló. Ha egy férfi kibírja a kiszemelt hölgy társaságában azt a néhány órát, amit a cipőboltban nézelődés, termékválogatás közben el kell viselnie, akkor valóban szerelmes.
De térjünk vissza az együtt végzett tevékenységekhez, mert mi tagadás, ebben azért van ráció. Kár, hogy az én időmben az ilyesmi még szóba sem jöhetett. Pedig szívesen meghívtam volna a kipécézett csajt kukoricát kapálni, mert az együttes tevékenységek ott, faluhelyen valamilyen formában mind a földmunkához kötődtek. Kutyát sétáltatni falun nem szokás, ami meg a bevásárlást illeti, nagyot nézett volna a boltos, ha egy miniszoknyás hölgyikével állítok be, és kérek pl. harminc deka hetvenes lécszöget.
Nekünk akkoriban a diszkó és a kocsma nyújtott terepet a társkereséshez. A közös tevékenységhez bizonyos előrehaladás volt szükséges, például úgy, hogy a kiválasztottunkat otthon is bemutattuk, és ha ez pozitív kicsengést hozott, meghívhattuk mondjuk, szüretelni. Ám ha ezt kikerülve, és a tradíciókat semmibe véve saját kezdeményezésből hívom meg őt azért, hogy segítsen a kolorádóbogarakat leszedegetni a kertünkben termesztett krumpliról, minimum megutáltatom magam vele.
Nagyon csínján kellett hát bánni az ilyen avantgárd kezdeményezésekkel, pedig faluhelyen minden lány dolgos, nem riadnak meg a kétkezi munkától (bár a mai, globalizált viszonyok tükrében ezt azért nem merem biztosan kijelenteni). Mindenesetre a mai, urbánus fiatalságot csak sajnálni tudom, hogy nem elég neki a kávéház. És az is szilárd meggyőződésem, hogy sem a közös kutyasétáltatás, sem a közös bevásárlás nem fogja őket közelebb tolni a boldogsághoz. Ehhez valami olyan tudás, képesség vagy adottság kell, ami nem divatfüggő. Nevezhetjük ezt akár figyelmességnek is, csak nem a telefonkijelzők irányába, hanem egymás felé. Ha tehát végkövetkeztetés kellene vonni, azt mondanám: mindegy hogy hol és mit csinálnak a párok, csak a telefonjaikat hagyják otthon.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
