A ködös, nyirkos londoni tél önmagában sem a vidámság időszaka, ám a Baker Streeten mindez már-már az elviselhetetlenség határát súrolja. Holmes közismerten nem tartja sokra a karácsonyt; az ajándékozást kellemetlen kötelességként éli meg, nem is beszélve a két ünnep közé szorult, hirtelen ránk szakadó tétlenségről. Ennek magyarázata rendkívül egyszerű: ilyenkor még a legelvetemültebb gazfickók is tartózkodnak a bűntől. A szokásos utcai zsebtolvajlásokat leszámítva az évnek ebben a szakaszában alig történik olyan eset, amely Sherlock Holmes esze után kiáltana, így az én zseniális barátom – talán kissé joggal, de még inkább okkal – mellőzöttnek érzi magát.
Különösen érvényes ez arra az egy hétre, amikor a karácsony már mögöttünk van, de újév még nem érkezik meg. Szinte már letargikus fásultság keríti hatalmába a várost ezekben a napokban. Az utcákon a díszek megfakult csillogása összekeveredik a ködös délelőtt tompa szürkeségével; a háztetők fölött alacsonyan lebegnek a felhők, és a hideg olyan határozottan kopogtat az ablakokon, mintha bebocsátást kérne.
Azon a kivételt erősítő napon úgy találtam Holmest, hogy a kandalló mellett állt, háttal a tűznek, hosszú ujjait összefűzve, miközben tekintetét az ablakon túl gomolygó ködre szegezte. A kísérletekhez szükséges lombikok érintetlenül sorakoztak az efféle játszadozáshoz szűk asztalon; a hegedű az egyik fotelben pihent, és pipájából sem kunkorodott elő a füst. Miután kihámoztam magam a kabátomból, egy közömbös megjegyzést tettem az időjárás komiszságáról, majd újságot vettem a kezembe. Nem sokkal ezután Holmes az epruvettáit kezdte szortírozni, de ismertem már annyira, hogy tudjam: az elméje egészen másfelé kalandozik.
– London ilyenkor a legunalmasabb, Watson – jegyezte meg végül, anélkül hogy rám pillantott volna. – Az emberek illedelmesen kivárják az új esztendőt, aztán, ahogyan mindig is tették, visszatérnek a bűn mezejére.
Válaszolni nem volt időm, mert lépteket hallottunk a lépcsőn, majd kopogtatás nélkül nyílt az ajtó, és Mrs. Hudson dugta be a fejét a szobába. Arcán az a különös, feszültséggel vegyes tisztelet ült, amelyet csak akkor láttam rajta, ha valami rendkívüli dolog történt.
– Holmes úr – mondta halkabban a szokottnál –, a bátyja óhajt beszélni önnel.
Holmes nem lepődött meg. Tudta, hogy a Diogenész Klub ilyenkor is nyitva tart, és talán Mycroft nem talált ott kellően érdekes társaságot, ha végül a Baker Streeten kötött ki.
– Engedje be, Mrs. Hudson – vetette oda közömbös hangon, miközben lejjebb csavarta a kis Bunsen-égő lángját.
Mycroft érkezése mindig úgy hatott rám, mintha a külvilág egész súlya egyszerre nehezedne a szobára. Magas, testes alakja, kifogástalan öltözete és fáradt, mégis mindentudó tekintete most különösen éles ellentétben állt lakásunk rendezetlen állapotával. Kabátját le sem vetette; kalapját úgy tartotta a kezében, mintha csak egy pillanatra ugrott volna be, holott arca elárulta, hogy ennél jóval többről van szó.
– Sherlock – szólalt meg minden bevezetés nélkül. – Attól tartok, félbeszakítom az unalmadat.
Holmes elmosolyodott, ám mosolyában nyoma sem volt vidámságnak.
– Kedves bátyám, ez esetben kivételesen hálás lennék.
Mycroft tekintete végigpásztázta a szobát, megállt rajtam, majd visszatért Holmesra.
– Jó barátom és klubtársam, Lord Harrington halott – mondta csöndesen. – Az éjjel ölték meg a saját otthonában.
A kandallóban egy fahasáb hangosan roppant, mintha maga is nyomatékot akarna adni a hírnek. Holmes arca egyetlen pillanat alatt megváltozott; a tétlenség köde úgy szállt el róla, mintha szélvihar söpörte volna el, és helyét az a feszült figyelem vette át, amelyet nyugodtan mondhatunk az érdeklődés hevének.
– És ki volt az elkövető? – kérdezte.
– Azért vagyok itt, mert erről fogalmunk sincs – felelte Mycroft. – Zárt ajtók, gyanún kívül álló személyzet, semmi betörés. A rendőrség tanácstalan. Viszont – egy pillanatra elhallgatott – az ügy politikailag rendkívül kényes.
Holmes felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Néhány pillanatig hátrakulcsolt kézzel bámulta a kinti szürkeséget, majd hirtelen megfordult, és kijelentette:
– Akkor, bátyám, attól tartok, a bűn mégsem ment szabadságra.
Éreztem, hogy a délelőtt tétlensége egy csapásra véget ért, s helyét átvette az a különös, izgatott feszültség, amely mindig egy új eset kezdetét jelzi. A tél odakint ugyanolyan fásult és közömbös maradt, mint korábban, ám a Baker Street 221B-ben ismét mozgásba lendült az események kereke.
(Folytatjuk)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- fajront-utumel
