Sherlock Holmes és a kis karácsonyfa esete (2.)

Az előzmény: Karácsony és újév között, a ködös Baker Streeten Sherlock Holmes tétlenségre kárhoztatva szemléli London szürke hétköznapjait. A megszokott unalmat azonban hirtelen félbeszakítja bátyja, Mycroft érkezése, aki döbbenetes hírrel szolgál: egy előkelő lordot az éjjel meggyilkoltak saját otthonában. A zárak épek, a személyzetnek alibije van, de az ügy politikailag kényes. Holmes habozás nélkül kocsiba száll, hogy személyesen vizsgálja meg a tett színhelyét.

Így aztán kocsiba szálltunk, ami a Mycroft által megadott címre vitt bennünket. Lord Harrington háza Mayfair egy csendes, előkelő utcájában állt, olyan helyen, ahol az ember ösztönösen is kizárná a durva erőszak lehetőségét. A kapunál már várt ránk a rendőrség egyik ismerős alakja: Lestrade felügyelő, aki vastag kabátjába burkolózva, enyhén pirosra csípett arccal üdvözölt bennünket. Arckifejezése egyszerre árulkodott önbizalomról és arról a jól ismert elszántságról, amellyel minden esetet igyekezett a lehető leggyorsabban lezárni.

– Örülök, hogy eljöttek – mondta. – Bár attól tartok, az ügy már majdnem teljesen világos.

A holttestet, mint megtudtuk, időközben elszállították, ám Lestrade készségesen vázolta a történteket. Elmondása szerint a lordot hátulról érte egy erős ütés egy tompa tárggyal, amitől azonnal eszméletét vesztette. Ezt követte a fojtás, amely már nem hagyott kétséget a gyilkos szándékát illetően. A személyzet mindegyik tagja alibivel rendelkezett, és a házban semmiféle rendellenességet nem találtak, amely belső elkövetőre utalt volna.

– Ráadásul – tette hozzá Lestrade, jelentőségteljesen megemelve a mutatóujját – a lord tárcája is eltűnt. Pénzestül, iratokkal együtt. Ez, uraim, egyértelműen rablógyilkosság.

A felügyelő elmélete szerint az elkövető álkulccsal jutott be a házba, elrejtőzött a hálószobában, és ott várta meg a hazatérő lordot. Talán valahonnét megneszelte, hogy több nagy értékű bankjegyet tart a tárcájában. Amikor az áldozat mit sem sejtve belépett, nem maradt ideje védekezni: az ütés hátulról érte, a tett végrehajtója pedig ugyanazon az úton távozott, ahogyan érkezett.

Mindez első hallásra logikusnak tűnt, és Lestrade hangja is azt sugallta, hogy az ügy lényegében megoldódott. De Holmes – számomra egyáltalán nem meglepő módon – alig mutatott érdeklődést az elhangzottak iránt. Szigorú tekintettel lépett be a hálószobába, és a figyelmét nem az ajtó zárjára, s nem is a padlón látható alig észrevehető nyomokra, hanem az éjjeliszekrényre szegezte.

Egy kis karácsonyfa állt rajta.

– Érdekes – jegyezte meg halkan, inkább önmagának, mint bárki másnak.

Az inas, aki időközben csatlakozott hozzánk, buzgón magyarázkodott. Elmondta, hogy az úr idén ilyen szerényen ünnepelte a karácsonyt. A kis fa napközben az éjjeliszekrényén állt, mert a lord ilyenkor a szoba sarkában álló íróasztalánál olvasott vagy leveleket írt. Esténként viszont mindig áthelyezte a fát asztalra, nehogy álmában leverje. Indiában megszokta, hogy egyedül készülődik a lefekvéshez, ezért a kis karácsonyfát is egyedül rakosgatta. Ilyen gyakorlatias volt világ életében.

Holmes szemöldöke egy kissé feljebb vonódott.

– És ma este ezt nem tette meg – vonta le a következtetést.

– Valószínűleg nem maradt rá ideje – vetette közbe Lestrade. – A gyilkosság megakadályozta.

Holmes ekkor végre a felügyelőre pillantott.

– Ha így lett volna – mondta nyugodtan –, akkor nem találnánk arra utaló jeleket, hogy a lord minden egyéb esti szokását elvégezte: az ágy kibontva, a pizsamája kikészítve, de kis fa nincs az íróasztalon.

A jelenlévők értetlenül néztek rá, és be kell vallanom, az említett tény az én figyelmemet is elkerülte. Lestrade türelmetlenül legyintett.

– Apróság – jelentette ki. – A mi dolgunk most az lesz, hogy figyeljük a csapszékeket. Előbb-utóbb fölbukkan majd egy alak, aki a lehetőségeihez mérten túlságosan bőkezűen költekezik. Ő lesz a mi emberünk.

Holmes nem vitatkozott. Továbbra is a kis fát nézegette, de láttam rajta, hogy gondolatai egészen más irányba kalandoznak. Néhány pillanat múlva határozott mozdulattal megfordult.

– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – mondta röviden. – Itt már megtudtam mindazt, amit tudni akartam, és ha ön, kedves Lestrade egy óra múlva felkeres a lakásomon, szívesen beavatom a most még homályosnak tűnő részletekbe.

Ezután Lestrade kissé értetlenkedő pillantása közepette elhagytuk a házat, de amint kiléptünk az utcára és visszaültünk a ránk várakozó kocsiba, Holmes odafordult Mycrofthoz:

– És most, drága bátyám – mondta –, arra kérlek, mesélj el mindent Lord Harringtonról.

Mycroft kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen. Úgy tűnt, számított erre a kérésre, és ezt nem is rejtette véka alá:

– Sejtettem, hogy ide lyukadunk ki – felelte. – Harrington nem volt közszereplő abban az értelemben, ahogyan a sajtó használja ezt a szót. Soha nem kereste a nyilvánosságot, de a befolyása… nos, az jelentős volt. Különösen Indiával kapcsolatban.

Holmes látszólag érdektelenül nézett maga elé, de tudtam, hogy ez csak a látszat.

– Fiatalabb korában – folytatta Mycroft – Harrington a gyarmati közigazgatásban szolgált. Nem katona volt, hanem magas rangú hivatalnok. Megbízható volt és fegyelmezett, de mindenekelőtt hűséges a Koronához.

– Ez önmagában még nem indíték egy gyilkosságra – jegyezte meg Holmes.

– Valóban nem – bólintott Mycroft. – Csakhogy volt egy kínos ügye. Egy félreértelmezett utasítás következtében zavargások törtek ki egy észak-indiai tartományi városban, Darbandában. Többen életüket vesztették, és amikor a helyzet végül normalizálódott, Harringtonra hárult a feladat, hogy megnevezze a felelősöket. Az ügy egy brit tisztviselő, Arthur Pembroke elítélésével zárult. Az illető eltűnt a gyarmati igazságszolgáltatás labirintusában, és az esetet lezártnak tekintették.

– Miért érintette ez kínosan Harringtont? A nyomozás, gondolom, ezt derítette ki, neki csak alá kellett írnia a papírokat – érvelt Holmes.

Mycroft bólintott.

– Igen, aláírta a papírokat. Akkor még hitt abban, hogy az igazságot rögzítik, ám hamar rájött, hogy félrevezették.

Holmes szája szélén megjelent egy halovány mosoly.

– Félrevezették, vagy meggyőzték? – kérdezte a rá jellemző nyíltsággal.

– A kettő között gyakran csak retorikai különbség van, öcsém – mondta Mycroft. – A lord magántitkára, Edward Ashcroft volt az, aki a vádiratot megfogalmazta. Amikor Harrington vissza akarta vonni a döntést, ez az ember értésére adta, hogy ha nem Arthur Pembroke hibázott, akkor egy sokkal előkelőbb személy a bűnös. Márpedig, ha a vizsgálat ezt felszínre hozza, rögtön belép a képbe a sajtó, és ez tudjuk, mit jelent. Ashcroft olyan meggyőzően érvelt, hogy Harrington inkább beadta a derekát.

Mycroft itt egy pillanatra elhallgatott.

– Harrington később azért nem bocsátotta el Ashcroftot – folytatta végül –, mert úgy vélte, azzal, hogy aláírta az ítéletet, nincs joga egyedül a titkárára hárítani a felelősséget. Az volt a meggyőződése, hogy azzal csak újabb igazságtalanságot követne el. Ashcroft persze tudta ezt, és élt is vele.

– Hazaszeretet – mondta Holmes végül –, a lehető legrosszabb értelemben.

– Később Harrington is így látta – felelte Mycroft. – És egész életében hordozta ennek a döntésnek a terhét. Tudom, mert az utóbbi években többször is beszélt róla a Klubban. Soha nem mentegette magát. Inkább csak várt.

– Ugyan mire? – kérdeztem.

– Arra, hogy ezt a hibát egyszer jóvátehesse – válaszolta Mycroft. – És most, néhány nappal ezelőtt értesült róla, hogy Arthur Pembroke életben van. Kiszabadult, és idejött Londonba, hogy visszaszerezze a becsületét.

Holmes szeme egy pillanatra felvillant.

– Honnan tudott erről?

– Megírták a bombayi lapok, amit a Times is átvett – mondta Mycroft. – Talán te is láttad.

A kocsi megállt a Baker Street 221B előtt, ahol Holmes a rá jellemző energikussággal lépett ki a járdára, de mielőtt elköszönt volna Mycrofttól még visszaszólt:

– Most már valóban közel vagyunk a megoldáshoz.

(Folytatjuk)