Sherlock Holmes és a kis karácsonyfa esete (3.)

Az előzmény: A karácsony és az újév közötti tompa, ködös napokban Sherlock Holmes tétlenségre kárhoztatva figyeli London dermedtségét, amikor bátyja, Mycroft váratlan látogatása véget vet az unalomnak. Egy előkelő lordot holtan találnak saját otthonában, a körülmények pedig első pillantásra rablógyilkosságot sejtetnek. Holmes azonban a gyilkosság helyszínén egy jelentéktelennek tűnő részletre figyel fel, amely nem illik az események rendjébe. Mire a három férfi visszatér a Baker Streetre, világossá válik, hogy a megoldás nem a jelenben, hanem egy régi, elfeledett ügy árnyékában keresendő.

Mrs. Hudson azzal a hírrel fogadott bennünket, hogy odafönt egy úr várakozik. Azt állítja, sürgős ügye van.

Holmes furcsa módon nem tűnt meglepettnek, mintha számított volna erre a fejleményre, bár a kandalló mellett álló férfit az idegeneknek kijáró tartózkodással köszöntötte. A vendég gondosan szabott fekete kabátot viselt, nyakkendője hibátlanul állt; az a fajta ember volt, aki nem enged meg magának semmi lazaságot.

– Edward Ashcroft – mutatkozott be. – Lord Harrington magántitkára.

A hangja tiszta volt és határozott, de amikor Holmes tekintetével találkozott, mintha egy pillanatra megingott volna.

– Részvétem – mondta Holmes udvariasan. – Foglaljon helyet. Mrs. Hudson, kérem, hagyjon bennünket magunkra.

Amint a házvezetőnő becsukta az ajtót, Ashcroft rögtön beszélni kezdett.

– Megdöbbentett a hír – mondta. – Lord Harrington igen kiváló ember volt. De hordozott egy súlyos terhet. Attól tartok, ez okozta a tragédiát.

– Miféle teherre gondol? – kérdezte Holmes, miközben helyet foglalt a kedvenc székében.

– Biztosan hallott arról az Indiában történt afférjáról, amikor hosszú időre börtönbe juttatott egy embert. A szóban forgó személy, Arthur Pembroke szerintem ártatlan volt – magyarázott Ashcroft.

– Érdekes – jegyezte meg Holmes. – A bátyám úgy tudja, Harrington hitt az ítélet jogosságában.

– Eleinte talán igen – felelte Ashcroft készségesen. – De később megváltozott a véleménye. Én kezdettől próbáltam rábeszélni, hogy vizsgálja felül az ügyet, de nem volt hajlandó.

– Nem volt hajlandó? – kérdeztem meglepetten.

– Úgy vélte, ezzel lehetőséget adna a bűnösnek arra, hogy kimagyarázkodjon, és megússza a felelősségre vonást – mondta Ashcroft. – A Lord úgy hitte, hogy a birodalom érdekei előrébb valók egyetlen ember sorsánál.

Holmes az ujjai hegyét összeérintve figyelmesen hallgatott. Nem vitatkozott, nem javította ki a hallottakat.

– Tehát ön szerint Harrington tudatosan osztotta ki a bűnbak szerepét egy ártatlan embernek – foglalta össze csendesen.

– Igen – felelte Ashcroft. – És ezt később nagyon megbánta.

Holmes bólintott.

– És Arthur Pembroke? – kérdezte. – A Lord mikor szerzett tudomást arról, hogy kiszabadult és hazatért?

Ashcroft tétovázott egy pillanatig.

– Néhány nappal ezelőtt – mondta végül. – Pembroke küldött neki egy rövid levelet, hogy találkozni akar vele.

Előhúzott egy összehajtott papírt, és átadta Holmesnek.

– Mint minden levelét, ezt is én nyitottam fel – tette hozzá. – Talán hiba volt, hogy nem értesítettem azonnal a rendőrséget.

– És a lord mit szólt ehhez? – kérdezte Holmes.

– Közömbös maradt – válaszolta Ashcroft. – De mintha meg is könnyebbült volna.

Holmes szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett.

– Megkönnyebbült? Az előbb még azt állította, hogy annak idején nem volt hajlandó felülvizsgálni az ügyet.

Ashcroft arca enyhén kipirult.

– Úgy értem… megkönnyebbült attól, hogy valamit tehet Pembroke érdekében. Kárpótolhatja például anyagilag.

Holmes halvány félmosollyal nyugtázta a választ, de nem időzött el rajta.

– Beszéljünk az estéről – mondta. – Mikor hagyta el a házat?

– Hét óra körül, mint mindig – felelte Ashcroft. – Minden rendben volt.

– Van kulcsa a házhoz?

– Mint magántitkárnak, természetesen van.

– És ön szerint a gyilkos hogyan jutott be?

Ashcroft megvonta a vállát.

– Talán álkulccsal, vagy a hátsó bejáraton. Nem tudhatom.

A válasz bizonytalan volt, szinte hanyagul odavetett, és ez feltűnt nekem. Ám Holmes továbbra is nyugodt maradt.

– Ön tehát úgy véli – mondta lassan –, hogy Arthur Pembroke álkulccsal behatolt a házba, elrejtőzött a hálószobában, leütötte a lordot, majd a pénztárcáját magához véve eltűnt.

– Igen – felelte Ashcroft. – Ez a legésszerűbb magyarázat. Bosszút állt, és ezt rablógyilkosságnak próbálta álcázni.

Holmes ekkor felállt, és a kandallóhoz sétált. Néhány másodpercig a lángokat nézte, majd hirtelen megfordult.

– Egyetlen apróság zavar csak – mondta csendesen. – Lord Harrington esti szokásai.

Ashcroft értetlenkedve nézett rá.

– Az ágy meg volt vetve – folytatta Holmes. – A pizsama előkészítve. Minden arra utalt, hogy Harrington lefeküdni készült. Minden, egy apró kivétellel.

– A karácsonyfa… – tettem hozzá önkéntelenül.

– Pontosan – bólintott Holmes. – Ha a lord tudta, hogy egy kései látogató miatt éjszakázni fog, nem készül alvásra. Ha viszont nem akart virrasztani, miért hagyta a kis fenyőt az éjjeliszekrényen?

Ashcroft elbizonytalanodott.

– Nem értem, mire akar kilyukadni… – hebegte.

– Az inastól tudjuk, hogy a kis fát a Lord lefekvés előtt mindig áthelyezte az íróasztalára, reggel pedig visszatette az éjjeliszekrényére. Ha tehát megvetette az ágyat és a pizsamát is odakészítette, akkor a fát is át kellett volna tennie az asztalra. Elképzelhetetlen, hogy a gyilkos megvárta ezeket a manővereket, és akkor sújtott le, mielőtt a Lord a fát fölemelte volna – folytatta Holmes.

– És miért nem? – próbált vitatkozni Harrington. – Szerintem ez igenis elképzelhető.

– Uram, ön, mint titkár pontosan tudja, hogy az a szoba eléggé szűkös. Nem lehet benne észrevétlenül elrejtőzni. A gyilkosnak azonnal le kellett sújtania, ahogy a Lord belépett.

Holmes szembefordult a titkárral.

– Legalább ennyire fontos és ellentmondásos az a kérdés, hogy ha valóban Arthur Pembroke volt a tettes, miért érezte szükségét megvetni a lord ágyát és odakészíteni a pizsamáját? Csupán egyetlen elfogadható magyarázat létezik erre: a gyilkos így próbálta azt a látszatot kelteni, hogy a bűntény valamikor kilenc óra után történt, nem korábban, amikor még ön is a házban tartózkodott.

Ashcroft szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.

– Ez a célzás… nevetséges… – hebegte aztán. – Miért öltem volna meg a Lordot? Mi okom lett volna rá?

– Erre két szóval tudok önnek válaszolni: az igazság. És egy kicsit bővebben: az igazság, amit Pembroke fölbukkanása előhozott a múltjából. Maga jó tudta, hogy a Lord immár eskü alatt is hajlandó azt vallani, hogy azt a régi ítélet öntől származik. És a motivációja is megvan: a lázadást kiváltó rendeletet ön maniupulálta úgy, hogy az elfogadhatatlan legyen a helyieknek. Arra számított, hogy a zűrzavarban zuhanni fognak az ingatlanárak, ami meg is történt, és így olcsón hozzájuthat ahhoz a teaültetvényhez, amit korábban kiszemelt magának. De Pembroke átlátott a szitán. Írt egy erre utaló levelet a lordnak, ami szerencsétlen módon az ön kezébe került.

– Aljas rágalom! – kiáltott Ashcroft. – De… honnan tud ön erről az esetről?!

– Magától az illetékestől – válaszolt Holmes nyugodtan. – Nem volt nehéz kiderítenem, hogy Pembroke melyik hotelben szállt meg. Tegnap délelőtt pedig, amíg Watson a betegeit fogadta, titokban felkerestem, és ő mindenről beszámolt. Arról is, hogy találkozót kért a lordtól, amire még nem jött válasz. Ezt gyanúsnak találtam, ezért figyelmeztettem, hogy legyen óvatos és az elkövetkező napokban ne hagyja el a szálláshelyét. Őszintén szólva az ő életét féltettem, nem a lordét. Ebben tévedtem. Amikor megtudtam, hogy Harringtont meggyilkolták, biztos voltam benne hogy csak ön lehetett a tettes, Mr. Aschroft. De ezt be is kellett bizonyítanom. Mert most nyilván azzal a szándékkal keresett fel, hogy a gyanút Pembroke-ra terelje, és ez sikerült is volna, ha nincs az a kis karácsonyfa.

Ebben a pillanatban léptek hallatszottak a folyosóról, és Lestrade felügyelő toppant be, két rendőr kíséretében.

– Úgy látom, éppen jókor értem ide – mondta. – Mindent hallottam. Ön titkár úr le van tartóztatva, de… ha megengedi Mr. Holmes, pusztán kíváncsiságból én is feltenném a kérdést: honnét tud erről a régi esetről?

– Nincs ebben semmi rendkívüli, Lestrade – mondta a barátom mosolyogva. – Én is olvastam a cikket a Timesben, és úgy gondoltam, ebben a nagy semmittevésben kicsit eljátszadozom ezzel az üggyel.

– Ó, maga egy született színész! Olyan élethűen alakította az unalomba tespedt nyomozót, hogy őszintén megsajnáltam! – kiáltottam, de Holmes ezen már nem mosolygott.

Rögtön megértettem, miért: nem volt büszke arra, hogy nem sikerült megakadályoznia egy gyilkosságot, bár az elkövetőt bravúrosan leleplezte. Mert hát Ashcroft jól gondolta, hogy a lord barátja, Mycroft a nagy Sherlock Holmest bevonja majd a nyomozásba, de abban súlyosat tévedett, hogy alábecsülte a barátomat. Holmes nem olyan ember, akit tévútra terelhet a hazugság. Ő csak hagyja, hogy aki akar, éljen vele.

(Vége)