Lothár Bónis, Ódunai Berci és én minden héten betértünk az Antracit kávéházba, hogy megbeszélhessük az élet dolgait. Szóba került a munka, a pénz, az időjárás és persze a nők is, ahogy rendszeresen, ha sok az asztalon az üres pohár. Kedélyesen semmitmondó fecsegések voltak ezek, de azon az emlékezetes napon minden megváltozott, mert Bónis egyszer csak hátradőlt a székén, és olyan arccal, mintha most készülne elárulni a teremtés legnagyobb titkát, azt mondta:
– A szerelem valóságos csoda. Rendszerint érthetetlen módon következik be, például első látásra, de higgyétek el, létezik szerelem nulladik látásra is.
Értetlenkedve néztünk rá. Berci el is mosolyodott, azzal a félig hitetlen, félig kíváncsi mosollyal, amit csak ő tudott.
– Az meg hogy lehet? Nem is látod a nőt, és beleszeretsz? – kérdezte.
Bónis nem válaszolt azonnal. Ivott egy kortyot, mint a rutinos ügyvéd, kicsit közelebb húzta a székét az asztalhoz, aztán belekezdett a meséjébe:
– Egy alkalommal, van annak már tíz éve, az ötvenhatos villamoson utaztam. Nyár volt és csúcsidő. Ismeritek ezt az állapotot: a kocsi alig vánszorog, és mert nem lehet megmozdulni, az ember jobban szenved, mint Dózsa a tüzes trónon. A kapaszkodót nem értem el, csak lebegtem egy testes úr és egy kövérkés asszonyság között, amikor ebben a földi pokolban a hátam mögött megszólalt egy női hang. Nem volt éles, és nem volt különösebben dallamos sem, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ezt mérni szoktuk. Nem csilingelt költőien, nem búgott és nem is hivalkodott, de volt benne valami, ami kiemelte a többi hang közül. Egyetlen mondat volt csupán, talán annyi, hogy „elnézést kérek, ez nem volt szándékos”, de ez úgy hatott, mintha egy angyal ezüstcsengőt rázott volna felettem.
– Abban a pillanatban – folytatta Bónis rövid szusszanás után – tudtam, hogy ezt a hang lesz a végzetem. Diszkréten megpróbáltam megfordulni, hogy lássam, kihez tartozik, de a tömeg ezt nem engedte. Hol a testes úr, hol a terebélyes asszonyság akadályozott, vagy egyszerre mindenki. Pedig fészkelődtem volna jobbra is, balra is, de hiába. Csak bosszús arcokat meg nagy, bűzös táskákat láttam magam körül. A Nyúl utcánál a hang újra megszólalt, amiből arra következtettem, hogy a gazdája itt lakik, ezen a környéken, és ezt úgy megjegyeztem, mintha kőbe vésték volna. Ne nézzetek így rám, tudom, hogy hangot nem lehet kőbe vésni, de akkor is így van: ott maradt bennem, keményen, kitörölhetetlenül. Nem sokkal ezután, a Moszkva téren mindenki leszállt, csak én maradtam bent, mert a varázslat megbénított. Magam sem tudom, hogyan jutottam végül haza.
Berci meg én szólni sem tudtunk, mert mi tagadás, ez a történet egyszerre volt izgalmas és misztikus. Bónis pedig kivárt, mert élvezte a hatást.
– Nyilván sejtitek, mi következett: mindent tűvé tettem ezért a hangért – mondta egy detektív hűvösségével. – Amikor csak tehettem, ott lézengtem a Nyúl utca környékén vagy a Városmajorban mászkáltam, de hiába somfordáltam a közelben sétáló nők mellé, és hiába szólítottam meg őket mondvacsinált ürügyekkel, egyik sem az volt, akit kerestem. Közben ez a sok tréning, vagy nevezzük inkább hangvizsgálatnak, olyan érzékennyé tette a hallásomat, hogy a denevérek között sem vallottam volna szégyent. Túlzás nélkül mondom barátaim, hogy a frekvenciák szakértője lettem. Gondolkodtam is, hogy felvételezek a konzervatóriumba, trombita szakra.
Meg akartam tőle kérdezni, miért pont trombitára, de Bónis ekkor már olyan átéléssel mesélt, hogy vétek lett volna félbeszakítani. Hosszan taglalta az utcán szerzett akusztikai tapasztalatait, és a hallgatózás terén elért eredményeit. A moziban nem a vászonra figyelt, hanem a háta mögötti suttogásra. A kávéházakban, aluljárókban, piacokon, villamosokon újra meg újra azt a hangot kereste. Néha azt hitte, meg is találta. Ilyenkor megállt, megfordult, reménykedett. Aztán csalódottan ment tovább. Máskor biztos volt benne, hogy nem hallotta, mégis megállt, hátha. A hang külön életet élt Berci fejében: tisztult, gazdagodott, mondatokat kapott, nevet, történetet. Egy test nélküli nő lett belőle, ami egyszerre volt szép, okos és titokzatos.
– Ez volt a szerelem a nulladik látásra – filozofált a barátunk. – Amikor előbb szeret bele az ember valakibe, mint hogy egyáltalán megpillantaná.
Zavartan hallgattunk. Előttünk lassan meglangyosodott a sör, de egyikünk sem nyúlt utána. Éreztük, hogy ez a történet még messze nem ért véget.
– És mi lett a végkifejlet? – kérdezte Berci. – Happy end?
– Ahogy vesszük – kavargatta a kávéját Bónis. – Tíz év telt el, mire választ kaptam erre a hatalmas és kínzó rejtélyre. Nem villamoson történt, és nem is nyár volt, hanem ősz. Az önkormányzati hivatal folyosóján álltam, kezemben egy kérvénnyel, amelynek tárgya már akkor sem érdekelt különösebben, amikor megfogalmaztam. A linóleum tompán nyelte el a lépteket, a falakon kifakult tájképek lógtak, az idő pedig úgy lógott a levegőben, ahogy a porral telítődött függöny. És akkor, a pult mögül, egy csinyovnyik szájából megszólalt ugyanaz a hang! Nem tévedtem. Egyetlen szó sem téveszthető össze egy másikkal, ha az ember tíz évig hordja magában. Ugyanaz a rezdülés, ugyanaz az enyhe karc a végén, mintha egy kicsit fájna neki a világ.
A mindenség hirtelen egyetlen mondatra szűkült: A nyomtatványt kék tollal kell kitölteni! Ott ült előttem egy alacsony, kopaszodó férfi, halvány bajusszal, szemüveg mögül néző, kifejezéstelen arccal, amelyhez fogható visszataszító idegenséget elképzelni sem tudtam volna. Csak a hangja volt rémségesen ismerős. Döbbenten bámultam, mire ő gyanakodva visszanézett rám, mintha attól tartana, hogy mindjárt vallomást teszek. Később, mert az ilyen hivatalokban mindig van idő beszélgetni, kiderült: ez az ember fiatal korában mandulaműtéten esett át, és a beavatkozás során a hangszálai megsérültek, amitől a hangja megváltozott. Az orvosok sajnálkoztak, ő pedig ezt idővel megszokta. A világ ment tovább. Én viszont ott, azon a folyosón értettem meg végleg, hogy tíz éven át nem egy nőt kerestem. Hanem egy félresikerült műtétet.
Nem sokkal később találkoztam a feleségemmel. Egy uszodában történt. A pénztárnál álltam, amikor rám förmedt: Uram, zuhanyozás nélkül nincs medence! A hangja bántóan határozott volt, és legalább ennyire könyörtelen. Valami átkattant bennem. Most már nemcsak hallottam, hanem láttam is a hanghoz kapcsolódó erős egyéniséget. A nő nem volt különösebben szép, de ez egy pillanatig sem érdekelt. A hangja döntött helyettem.
Azóta házas ember vagyok. És megtanultam valami fontosat a szerelemről. Például azt, hogy időnként nem árt elereszteni a fülem mellett azt, amit a feleségem mond. Mert aki egyszer szerelembe esett egy hang miatt, pontosan tudja, hogy nem azt a mondatot kell komolyan venni, amelyik parancsol, hanem azt, amelyik kérdez.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- easy
