Amikor a mainál jobb sorsra érdemes ősünk lekászálódott arról a bizonyos fáról, ahol csöndes eseménytelenségben teltek a napjai, azonnal fölvett a földről egy kődarabot, és azzal az elégedett csodálkozással kezdte nézegetni, ahogy manapság a neten rendelt árut vizsgáljuk, ha a futár elviharzott és végre nekieshetünk a csomagolásának.
Ezzel a bánatos kődarabbal vette kezdetét a használati tárgyak evolúciója, ami napjainkban éri el a csúcspontját. Az ősember még egyszerűen élt. Ha eszközre volt szüksége, kerített magának egy botot vagy követ, és megoldotta vele a problémáját. A talált tárgy egyszerre volt számára kalapács, kés és viták eldöntésére való eszköz. Aztán elröppent néhány százezer év, és az ember lassacskán rájött, hogy ha egy kicsit megfaragja azt a követ, akár el is adhatja azoknak, akik lusták érte lehajolni.
Így vette kezdetét a haszontalan tárgyak adok-veszek időszaka, ám a 19. századig ez a folyamat még visszafogott volt. Egy középkori paraszt élete során még jóval kevesebb használati tárggyal találkozott, mint ahány nap van az évben, és ezek többségét élethossziglan használta. Kés, villa, kanál – az utóbbi kettő már úri luxus. Tányér? Abból is elég volt egy darab, nem beszélve az ivókupáról, mert abból jó, ha családonként egy jutott. Lavórnak megfelelt a dézsa, amelyben a paraszt szökőévenként egyszer megmártózott, utána pedig azt a gúnyát vette magára, amit az elődeitől örökölt.
De jött az ipari forradalom, ami nemcsak a haladási sebességet növelte meg: elkezdődött a haszontalan tárgyak készítésének aranykora. Megjelent például a viktoriánus kori bajuszkötő, amelyet a férfiak arra használtak, hogy éjszakára formában tartsák bajszukat. Nélkülözhetetlen, nem igaz? Vagy ott volt a „csirkeszemüveg”, egy apró okulárészerűség, amelyet a csirkékre biggyesztettek, hogy ne csipkedjék egymást. Az emberi találékonyság a termelés egyszerűsödésével karöltve árasztotta el a világot nevetséges haszontalanságokkal.
Napjainkban ez a folyamat a végső pusztulást megelőző láncreakciót idézi, mert az egy főre jutó rendeltetés nélküli tárgyak száma ma már személyenként több ezerre tehető. Van elektromos cipőszárítónk, avokádó-vágónk, banántartónk, okos palacknyitónk, Bluetooth-os vízforralónk és persze az örök kedvenc, a LED-es vécécsésze-világításunk. És ha azt gondoljuk, ennél már nincs lejjebb, feltűnik a horizonton egy Temu nevű cég, és azt üzeni nekünk: „Ez még semmi! Nézd csak ezt a gumiból készült, telefonra szerelhető virslitartót!”
Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című megrázó művében van egy jelenet, amikor a főhőst letartóztatják. Elvesznek tőle mindent, csak egy zsebkendőt hagynak nála, amivel ő nem igazán törődik. Egy rabtársa azonban figyelmezteti: ne becsülje le ezt a látszólag értéktelen apróságot. Mostantól fogva ugyanis ez lesz az egyetlen személyes tárgya, és mint ilyen, óriási kincsé válik.
Ebben rejlik az egész emberiség abszurditása. Amíg naponta rendelünk olcsó apróságokat a világ másik feléről, addig nem vesszük észre, mennyire értékét veszíti minden tárgy, amit birtokolunk. Egyetlen sörnyitó, amit Kínából hozatunk a kapunk elé, több ezer kilométert utazik. Gyárak, konténerek, óriási teherhajók és kamionok százai dolgoznak azon, hogy eljusson hozzánk, miközben a légkörbe tonnaszámra kerül szén-dioxid és egyéb káros anyag.
Ez a mérhetetlen tárgydömping jobban fenyegeti a bolygót, mint bármilyen más csapás, mert túl azon, hogy a fuvarozásuk elképesztő környezeti károkat okoz, mi is szegényebbek leszünk általuk. Ugyanis amikor már mindenünk megvan, semminek sem lesz számunkra értéke. A tárgyak halmozása devalválja az érzést, hogy ez mind jó lesz majd valamire.
Szolzsenyicin zsebkendője arra pórbál bennünket tanítani, hogy hagyjunk fel ezzel: egy apró, nem sokra becsült, végtelenül egyszerű tárgy sokkal értékesebb lehet, mint a számtalan fölösleges kacat, ha tudjuk, és érezzük, mi rejlik mögötte. A manapság világjelenséggé lett vásárlási mánia legnagyobb átka éppen ez: eltűnt a mögöttes tartalom igénye. Haloványan ugyan sejtjük, hogy semmi szükség egy telefonos applikációval működő krumplihámozóra, mégis megvesszük, mert futja rá a jövedelmünkből. Egyfajta szórakozás lett a tárgyak halmozása, aminek következménye az egész bolygónkat átható zsúfoltság. Az egyik maga után húzza a másikat, és úgy tűnik, nincs menekvés ebből a körből. Pedig a megoldás valójában egyszerű: elég lenne csak visszatérni a szép, hímzett, monogramos zsebkendőhöz, mert az személyes, és élethossziglan használható. De mi inkább az eldobható, papírszeletkék mellett döntünk, pedig azok gyártása, előállítása több hatalmas erdőség kiirtásával jár évente. Talán egy letartóztatás segítene bennünket helyrezökkenteni? Ki sem merem ezt mondani.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
