A legszűkebb ismeretségi körömben gyakran ér az a vád, hogy a pesszimizmusommal megmérgezem magam körül a levegőt. Ahelyett, hogy örülnék a civilizáció egyre bővülő vívmányainak, folyton arról károgok, hogy a megsemmisülés felé lépked a világ. Ha például a boltban egy kis cserepes azáleát látok, ami roskadozik a virágoktól, rögtön az jut róla eszembe, hogy egy hét után el fog száradni, mert olyan vegyszerrel van kezelve, ami ilyen brutálisan föltuningolja, hogy a vevők ne tudjanak neki ellenállni.
Elismerem, hogy ez a jellemvonásom irritáló, de nem tehetek ellene semmit. Bárhogy igyekszem, képtelen vagyok optimista lenni, ha ilyesmiket látok, hallok és olvasok, mint például ma is: az USA-ban, ahol a véleményformálás és a művészi szabadság az egyik legszilárdabb alapjog, egyre több könyv kerül tiltólistára. A hírek szerint több klasszikus mellett például a Száz év magány is a „nem megfelelőnek” közé került néhány államban – köztük Floridában, Texasban és Iowában –, mert színes bőrű szereplőket és faji kérdéseket mutat be, miközben a LMBTQ+-témákat vagy -karaktereket nem megfelelően kezeli.
Nem tudom, mi lenne a helyes magatartás: háborodjak fel ezen, vagy siránkozzak, hogy mivé fajult a világ? Esetleg ismételjem meg az ezzel kapcsolatos ismert toposzokat, melyek valahol mind arra szorítkoznak, hogy az abnormálisok átvették a hatalmat a normálisok felett? Gyanítom, hogy egyik út sem járható. De van egy elméletem, ami a maga döcögős, következetlen módján azt képviseli, hogy minden bajunk okozója a túlzott jólét. Ha nem kell küzdenie az életben maradásért, a munka meg túlnyomórészt monitorbámulásból áll, az ember hajlamos kitalálni magának olyan őrültségeket, amelyektől a mostaninál keményebb időszakokban a kopasz ember haja is égnek állt. A legfőbb jele mindennek a túlzásba vitt érzékenység. Megsértődünk mindenen, ami fölött régebben szemet hunytunk volna. Nem mondom, hogy a szegénység ilyen szempontból sokkal jobb volt, de hogy ez a mostani dőzsibőzsi sem jó, az hétszentség. Egy drága mobiltelefont bámulva persze megkérőjelezhetők a történelmi tények, de attól, hogy letagadjuk az ókorban, középkorban a mindennapok részét képező rabszolgaság létezését, és feketéket teszünk meg angolszász hercegeknek, a rabszolgaság valósága attól még nagyon is létezett. És miért néne nekem, kései utódnak emiatt bűntudatot éreznem? Mi közöm van ahhoz, hogy azok a borzalmas alakok a múltban kiket és miként vertek rabláncra? Olyan ez, mintha a családom egyik távoli őse miatt, aki útonálással kereste meg a kenyerét, én is útonállónak lennék titulálva.
A múlt eltörlésének, megváltoztatásának kísérlete látszatra nem tűnik kardinális kérdésnek, mert úgy tartjuk – és főként a modern emberre jellemző ez –, hogy az életben történelmi jártasság nélkül is lehet boldogulni, ám ez csak a látszat. Az a nép, generáció, kultúra, amelynek nincs történelme, ha pedig van, de azt megmásítja vagy nem tiszteli eléggé, valójában nem is létezik.
Azt sem állítom, vagy legalábbis nem határozottan, hogy nem kellenek a tiltások, mert a közösségi médiában szárnyaló primitív hangok tömegessége ékesen bizonyítja, hová vezet mindez. De más a kommentekben alpári hangon tobzódni, és más a Száz év magány. Tudom, ez csak egy fantazmagória, de én például vizsgához kötném a közösségi média használatát: adnék a jelentkezőknek néhány könyvet, amit elolvasva egy bizottság előtt kéne belőlük vizsgáznia. Nem írásban, hanem szóban. Aki sikerrel veszi az akadályt, jogosultságot szerez a kommenteléshez, aki pedig nem, az megmarad szemlélődőnek. Garantálom, hogy a Száz év magány, vagy pl. az Odüsszeia után más lenne az emberiség hozzáállása ehhez a találmányhoz.
De ez csak álom, és még ha valaki diktatórikus eszközökkel rá is húzná az emberiségre, mint valami Nesszosz inget, akkor sem biztos, hogy működne, és ez már megint az a fránya pesszimizmus, amiből kikecmeregve én lennék a legboldogabb. Büszke vagyok rá, hogy olvastam a Száz év magányt, és minden tiltás ellenére mindenkinek ajánlom, és ajánlani is fogom az utolsó leheletemig. Gondolom, hogy a floridai, texasi, iowai tudós emberek ezt látva már a piros gombot nyomkodják, de szerencsémre elválaszt tőlük egy egész óceán. Vajon még meddig?
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
- Bibabac
