Azt mondja a feleségem, hogy ideje abbahagynom ezt a mackónadrágos, papucsos teszetoszaságot, és írni egy újévi jókívánságot. Biztosan várják az olvasóid, mondja. Hát erről nem vagyok olyan nagyon meggyőződve, de ráhagyom. Az olvasó csalfa lélek, amit nem kap meg itt, megkapja majd ott. Lazán odébbáll és még csak lelkifurdalást sem érez.
Korán van még, legalábbis nekem, és főleg az írásra, mert az legfeljebb kávé után megy, ha megy. Mostanában elég vacakul alszom. Éjjel úgy másfél, kétóránként fölébreszt a természet, ami már ömmagában is kellemetlen, de előtte elhúzódó rémálmaim vannak. Egy ismeretlen, bizarr helyen vizelhetnék gyötör, és hiába minden, nem tudom ezt megoldani. Ha találok is vizeldét, olyan szűk az ajtaja, hogy nem férek be rajta, ha pedig csak úgy, közönségesen meg szeretnék állni egy fa mögött vagy egy beszögellésben, azonnal ott terem valaki. Még szerencse, hogy a végén mindig fölébredek, mert az lenne az igazi tragédia, ha nem.
A másfél, kétórás kijárkálásnak az a hozadéka, hogy reggel olyan vagyok, mint a zombi. Bizonytalankodva, pepecselgetve teszem föl a kávét, és amíg elkészül, bámulok ki az ablakon. A kép mindig egyforma: egy budapesti társasház szűk udvarát látom, ahová a napfény csak nyár derekán férkőzik be, akkor is rövid időre. Ennek fejében viszont csönd van: az utca lármája idáig nem jut el. Éjjel, amikor a természet szigorú menetrendje szerint kijárkálok, csak azokat a furcsa neszeket és zörejeket hallom, amiket ép ésszel nehéz megmagyarázni. Valaki például a lidércek idejében, két óra körül járatja a mosógépét. Távoli, halk, de idegesítő búgásként szűrődik át a falakon a centrifuga hangja. A fölöttem lakó meg ugyanebben az órában mintha köveket görgetne. Nem tudok semmit erről a pasasról, leszámítva, hogy kanadai és a magyar feleségével települt ide. Lehet, hogy az őshazájában favágó volt, és néhány rönköt magával hozott, mint szuvenírt. Kiváló minőségű kanadai juhart például, amelyeket éjjel muszáj tologatnia. Sherlock Holmesért kiáltó rejtély az is, hogy a neje miért most naponta ágyneműt. Ha esik, ha fúj, ezek a körfolyosó korlátjára vont vitorlák mindig ott lebegnek a fejünk felett.
A zaccos kávém bő öt perc alatt elkészül, és már az illatától is éberebb vagyok. De ötletem a jegyzethez továbbra sincsen. Olcsó, elcsépelt közhelyeket durrogtatni nem akarok, pedig lehet, hogy ezeknek volna a legnagyobb sikerük. A közösségi média tele van giccses képeslapokkal. Úgy vonzzák a lájkokat, ahogy az udvaron hagyott kasza zivatarkor a villámokat. Semmi formabontóval, semmi sajáttal nem szabad előjönni, mert az kihozza az emberekből az értetlenkedéssel vegyes irigységet. Ki fejtene meg manapság egy metaforikus írást, és ki bajlódna az iróniával? Azonnali hatás kell, különben a dolog nem működik.
A kávéval a kezemben azt találom mondani a feleségemnek, hogy teljesen őszintén ma már nem is lehet boldog újévi kívánni, mert a vaki is látja, mi felé megyünk. Tombol körülöttünk a háborús hisztéria, az identitásválság, továbbra is nyomnak bennünket az illegális migránsok, mindez megtetézve egy permanens energiaválsággal, a durvuló klímaváltozással és a nyomuló iszlámmal. A feleségem erre ingerülten nekem esik, hogy én mindig, mindenben csak a rosszat látom. Kisebb vita támad, mert én azt válaszolom, hogy ez nem a szokásos károgás, hanem maga a realizmus. Emlékeztetem a Ne nézz fel című filmre: ha nem törődünk a felénk száguldó üstökössel, az nem is létezik. Már a struccok is alkalmazták ezt a technikát, amihez nem kellett más, csak egy kis homok. Ne néz fel, ne nézz oldalt, ne nézz előre, ne nézz sehova. És legfőképpen ne gondolkodj, ne következtess, ne keress összefüggéseket.
A feleségem erre csak legyint. Ismer, tudja, hogy nem vagyok ennyire tudatos, az örökös kifogáskeresésem egy része valóban a pesszimizmus terméke. Tovább vitatkozhatnék persze, hogy a pesszimisták attól és azért azok, amik, mert folyton vizsgálódnak, de tudom, hogy erre meg az lenne a replika, hogy én úgy istenigazából semminek sem tudok örülni. Azzal fogom ki a vitorlájából a szelet, hogy nem szólok, mert ebben sajnos igaza van. Megöregedtem. Jövőre be fogom tölteni a hetvenet – ha nem csúnyul el annyira a világhelyzet, hogy ezt zárójelbe tehetjük –, és így, szűk hetvenévesen, amikor éjjelente minden másfél, két órában ki kell menni pisálni, és lassan már egy zokni fölhúzási is gondot teremt, olyan nagyon nincs minek örülni. Biztosan vannak, akiknek másmilyen öregkor jutott, de én nem tartozom közéjük, és ha valaki megkínálna egy napfényesen szép öregséggel, habozás nélkül felváltanám egy közepesen vacak fiatalságra.
Ami meg a jókívánságot illeti, ott is mindenki magából indul ki. A fölöttem lakó kanadai, aki jó eséllyel egyenlő azzal a két órakor centrifugát járató alakkal, talán az óhazájára jellemző kemény, hideg teleket hiányolja, és ha igaz ez a hipotézis, hogy farönköket görget a lakásában, csakis emiatt teheti. Nekem az álmaim hiányoznak a legjobban, legalábbis azok a régiek, amikor csodás tájakon bolyogtam, és nem kínozott a vizelhetnék. Ebből a tapasztalatból kiindulva úgy is mondhatnám, ha könnyed és derűs módon tudunk álmodni, akkor nincsen semmi baj.
Ezt kívánom magamnak és mindenkinek.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
