/

Már nem félek

78 olvasó

A három csodálatos öregasszony közül, akikkel a kisgyermekkoromat eltöltöttem, Dédi volt az, aki a legtöbbet mesélt nekem. Erdélyből jöttek át vasúti vagonokban menekülve a közeledő orosz front elől, de a szívük egy része a fiatalságukkal és néhány rokonukkal együtt ott maradt. Dédi lánykori neve Égeni Mária volt, de én csak Dédinek vagy Dédikének szólítottam. A Nagymama anyunak, Keri pedig, aki Dédike nővére volt, Mariskának. Ha összevesztek valamin, olykor előfordult, hogy Keri például 87 évesen letaknyosozta a 84 éves Dédikét. Zsigeri volt ez az indulatos megnevezés, régről hozták magukkal. Szóval Dédike mesélt sok-sok estén át és én hol szájtátva, hol némi borzongással hallgattam. Volt egy története, amit rengetegszer elmondattam vele, pedig még hat-hét évesen féltem is egy kicsit, miközben mesélte.

Dédike egy időben két-három évente hazalátogatott Erdélybe és olyankor a nővérénél, Berta néninél aludt, aki ott maradt egyedül a szülői házukban. Egyik alkalommal Berta néni elmondta neki: milyen jó, hogy itt van, mert mostanában minden éjjel eljön hozzá az anyukájuk. És tényleg eljött! – mesélte Dédike könnyes szemmel. Felébredtek az éjszaka közepén Bertával és hallották az édesanyjuk hangját. Érezték, hogy ott van velük a szobában, és átjárta őket az az érzés, amit gyerekfejjel éreztek, mikor lefekvés után bement hozzájuk jó éjszakát kívánni és megcsókolta őket. Én ezen a ponton mindig megkérdeztem tőle, hogy nem féltek-e. Dédike csak mosolygott és visszakérdezett, hogy ugyan mitől féltek volna. Számukra, mint régi emberek számára természetes volt a lélek halhatatlansága és az, hogy néha a holtak kapcsolatba lépnek az élőkkel. Úgy mesélte nekem ezt mindig, mint öregkora szívmelengető élményét. Volt benne valami szomorú, ugyanakkor kimondhatatlanul szép, ezért meséltettem el vele oly sokszor. A történet végén gyakran bevallottam neki, hogy ha meghalnak és szellemként visszajönnek hozzám, én bizony félni fogok. Ha úgy lesz, hogy félek, akkor nem fogom látni őket – nyugtatott meg Dédike, és mindig hozzátette, hogy semmi okom a félelemre. Életünkben is szeretünk téged, holtunkban is szeretni fogunk, ezt soha ne felejtsd el!

Aztán eljött az idő, mikor ezt a három drága teremtést a Jóisten magához szólította. Kerit elsőnek, utána a Nagymamát, és rá nem egészen fél év múlva Dédike is a lánya után ment. Apunak új szerelem kezdődött az életében, és mire tízéves elmúltam, azt vettem észre, hogy anyuval ketten maradtunk az öreg, roskadozó vályogfalú ház első két szobájában. Az egykor élettel teli ház hátsó szobái elhagyatottá váltak, az öreg bútorokat pókháló lepte, sötétség és dohszag töltötte be őket. Még az ajtajukat is beszegelte valaki.

Amikor délután öt óra után hazaértem a napköziből, senki nem volt otthon. Anyu mindig késő estig dolgozott, és csak az utolsó buszok valamelyikével tudott hazajönni. Elérkezett a november vége, egyre sötétebb lett, mire hazajutottam és egyre jobban féltem bemenni a házba. Fogtam hát magam és napközi után kisétáltam a buszmegállóba, ott vártam anyut késő estig. Szegénykémet ez nagyon bántotta, de nem tudott mit csinálni. Muszáj volt dolgoznia, hogy megéljünk. Néha kicsit leszidott, hogy mire hazaérünk és begyújt az olajkályhába, legalább félóra, amíg annyira felmelegszik a szoba, hogy le tudjunk feküdni. Engem is nagyon bántott ez az egész. Egyrészt gyávának éreztem magam, aki nem mer bemenni egy sötét házba, másrészt nagyon utáltam 5-6 órán át a buszmegállóban fagyoskodni. Egyszer aztán erőt vettem magamon. Ebben segített az is, hogy nagyon hideg este volt és 2-3 óra várakozás után úgy éreztem, menten odafagyok a buszmegálló melletti járdán lévő kis korláthoz. Elindultam hazafelé.

A kapuhoz érve bepillantottam a kertbe. A gazzal benőtt udvar és az üres ház is ijesztően sötét, komor képet festett. Toporogtam, hogy mitévő legyek. Aztán kiakasztottam a kiskapu kallantyúját, villámgyorsan beszaladtam, kinyitottam az ajtót és az összes villanyt felkapcsoltam. Közben félhangosan, reszkető hangon biztattam magam. Az első részén túl voltam a dolognak, de még ki kellett menni az udvarra, a hordóból olajat pumpálni, hogy begyújthassak. Fogtam egy elemlámpát, hátramentem a sufnihoz és sietős léptekkel vissza a kanna olajjal. Ez is megvolt. Megkönnyebbülés, elégedettség és némi büszkeség kezdett el bizsergetni belülről.

Napról napra könnyebben ment mindez, és csak akkor szorongtam néha, mikor a kisszobából a hátsó szobákra nyíló ajtóra pillantottam. Be volt szegelve ez is, sőt még egy pléd is rá volt terítve, hogy az első két szobából minél kevesebb meleg szökhessen ki. Eszembe jutott Dédike története, és azon gondolkodtam, hogy vajon ott vannak-e ők is az ajtó mögött. Nagyon hiányoztak!

Egyik este fogtam magam és miután begyújtottam, magamhoz vettem az elemlámpát, kerestem egy fogót meg egy kalapácsot, és a gangon hátramentem ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az ő szobáik nyíltak. Kiügyködtem a szögeket és benyitottam. Vaksötét, hideg, rengeteg pókháló és dohos szag fogadott. Beléptem, körbevilágítottam a régi bútorok között és leültem az ócska kis ágyra, amin a Dédike aludt néhány évvel azelőtt. A dohos szagon átderengett egy másik illat is, méghozzá az, amit kiskölyökként éreztem az ő szobáikban. Elbőgtem magam, és jó bolondhoz illően elkezdtem beszélni hozzájuk. Sokszor, sok estén át kértem őket, hogy jöjjenek vissza, ha csak egy kis időre is.

Már nem félek!

Valójában csak akkor láttam őket viszont, ha néha elnyomott az álom a sötét szobájukban időzve. A Nagymama a foteljában ülve krimit olvasott, Keri egy tál kakaót hozott nekem, amibe keksz volt beleaprítva, és Dédike hangját is hallottam: életünkben is szeretünk és holtunkban is szeretni fogunk!

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft