/

Rövid séta az iszonyat kertjében

87 olvasó

Ma reggel elindultam, hogy sajtos bucit vegyek a parkon túli szupermarketben, ami nem tűnt megoldhatatlan feladatnak. Csak kicsit nehezítette meg a dolgomat az a tény, hogy hosszú szünet után újra megnyíltak az iskolák, így a park minden valószínűség szerint hemzsegett a cigarettázó lurkóktól, akik természetükből adódóan maszkot sem viseltek.

Mindegy – gondoltam – valahogy majd átszlalomozok közöttük, mert ha nem ezt az utat választom, a leánykollégium előtt kell haladnom, de ott meg a hölgyikék cigarettáznak csoportokba verődve, önfeledten. A park még a füstöt eregető nebulókkal is jobban csábított, mint ez a járdajáró tortúra, hiszen április idusán túl már a természet is kezd magához térni. A levelek még satnyák, de jobbak a semminél, főként, ha arra gondolunk, milyen magas szintű mostanában a légkör szén-dioxid koncentrációja. Mindez részben megmagyarázza, miért olyan gyakoriak az idiótaságok napjainkban. Az emberek Covid-ápoltként fölgyújtják maguk alatt a kórházi ágyat, nekimennek a buszban a maszkviselésre figyelmeztető utasoknak, meztelenre vetkőzve rohangálnak Edward herceg temetésén és még sorolhatnám. Ez mind a túlzott szén-dioxid fogyasztás számlájára írható. Muszáj volt hát látnom a parkot, a pirinyó zöld leveleket, hogy megnyugodjak: engem nem fenyeget ez a veszély.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy ebben a lelkiállapotban, szinte vidáman tértem be a parkba, ami inkább csak egy kert. Hosszan lenne kedvem értekezni arról, hogy ezt a helyet milyen módon veszi birtokába az újjáéledő természet, ám e helyütt drámai fordulat következik a mesémben: alig tettem néhány lépést, és csak úgy, rutinból a farzsebemhez nyúltam. Így ellenőrzöm, megvan-e még a telefonom, ami teljesen fölösleges, mert miért ne lenne meg, ha egyszer ez a dolga? A vadnyugati pisztolyhősök is biztosan ezzel a gondolattal tették rá a kezüket az oldalukon lötyögő Colt markolatára, hogy aztán megnyugodva beléphessenek a Szalonba. Elképzelni sem tudom, mi történt volna velük, ha az ujjaik a semmit kapirgálják, mert velem pontosan ez történt: a telefonom hiányzott a zsebemből!

A rám törő iszonyat fátylán keresztül is felfogtam, mi a baj: a készülődés mozgalmas időszakában egyszerűen ott felejtettem az asztalon. A lábam megroggyant, rám jött a szellentés, aztán meg a hideg verejtékbe burkolt reszketés. Édes jó istenem, mondd, mit csináljak? Félúton voltam a buci és a mobilom között, ami azt jelenti, hogy ha tovább megyek, lesz egy fél távom előre, majd egy egész visszafelé, de ha megfordulok, csak fél táv vár rám teló nélkül, viszont még egyszer le kell tudnom az egész utat oda-vissza.

De mi van, ha elkap a rosszullét, vagy ami ennél is borzalmasabb: rám csörög valaki és képtelen leszek felvenni!? Az is előfordulhat, hogy meg kell néznem, hány fok van, végső esetben meg jöhet az értesítés a tegnap rendelt csomagomról. A küldönc ott áll a ház előtt és hívogat, de mivel nem reagálok, visszaviszi a cuccot a raktárba. Hosszan sorolhatnám azokat a rettenetes kínokat, amelyek a telefon nélkül hatalmukba kerítettek, de gondolom, inkább arra kíváncsiak, mi lett a történet végkifejlete.

Azt rögtön megértettem, hogy nem árulhatom el magam a világ előtt. A vadnyugati pisztolyhős sem viselkedhetett gyáván, amikor észrevette, hogy a tokból hiányzik a fegyvere. Kihúzta magát, és bátran besétált a Szalonba, ahol valami bagatell apróság miatt azonnal belékötöttek, majd párbajra hívták. Nem mondhatott nemet, ezért kiment az utcára, és a kihívójától húsz lépés távoságba terpeszbe állt, majd amikor elérkezett az idő, előrántotta a mutatóujját, és azt kiáltotta: puff! Az ellenfele ettől annyira megzavarodott, hogy önmagát lőtte fejbe.

A történet állítólag igaz, de ha nem, én akkor is ennek szellemében haladtam tovább. Olyan magabiztosan léptem be a szupermarketbe, mint akinek nincs hiánya semmiben. Nem is mert belém kötni senki.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft