Amikor Rahman Talisman és Porcelino odaértek, a Szent Márk tér a szokásos arcát mutatta: turisták és galambok mérhetetlen áradata keringett a szárnyas oroszlánnak helyet adó oszlop körül, hogy ezt a mutatványt kicsit távolabb, a Dózse palota árkádja alatt is folytathassa. Eközben diszkréten, de határozottan tevékenykedett közöttük a galambtáp maffia, amely a drogterjesztés jól bevált technikáját követve terítette a kis zacskókba porciózott tápot, hogy azt a dílerek a szárnyasokat etető turisták rendelkezésére bocsáthassák. Irdatlan mennyiségű táp és hasonló volumenű pénz áramlott kézről-kézre, vagy kézről táskába, nejlonszatyorba, esetleg más helyre, ám ez mellékes, ha azt a bizarr tényt vesszük alapul, hogy mindez a gyűlölt és megvetett városi galamboknak volt köszönhető.
A bangladesi adjunktus egy pillanatra le is cövekelt, és elgondolkodott, hogy hazájában, az élettel teli Daccában talán meg lehetne próbálni ugyanezt a patkányokkal is. Részint, mert ott ezek futkosnak a járókelők lába körül, részint, mert azok is védelmet élveznek. De az ötlet rögtön meg is bukott azon a felismerésen, hogy a galambtáppal ellentétben a patkánytáp büdös és ragadós. Egyébként pedig az őslénybiológiai konferenciára kellett koncentrálnia, mert bár valóban sejtette, miről kívánt beszélni a professzor, a referátum szövege ismeretlen volt számára. Csak most fogta fel, mire vállalkozott. Ott ácsorgott viszont mellette a kis Porcelino, aki láthatóan nem mert a palota közelébe menni.
– Mondtam már, hogy nem kell bejönnöd a konferenciára. Maradj kint a téren, és figyelj! Ha valami rendkívülit látsz, jelezd! – adta ki az ukázt főnökhöz illő határozottsággal.
Porcelino értetlenkedve nézett rá.
– Mi az hogy rendkívüli? – kérdezte. – Ha leugrik az oszlopról az oroszlán és elkezdi kergetni a galambokat?
– Akár az is lehetne, de mi nem a galamb témában vagyunk érdekeltek. Olyasmire gondoltam, hogy megjelenik az apád vagy a kapitány, esetleg az a zsaru, aki tegnap vendégül látott bennünket. Ebben az esetben nem lesz módunk követni a tervet.
– És mi a terv? – bámult Porcelino.
Talisman ekkor döbbent rá, hogy a terv valójában nem is létezik. Mostanáig az ösztöneire hagyatkozva próbálta megakadályozni a professzor eltűnése miatt fenyegető botrányt. Halvány elképzelése sem volt, hogyan és merre kutasson az eltűnt vaporetto után ebben labirintusnak is beillő városban, ahol úgy tűnt, mindent a galambok irányítanak.
Porcelino észrevette rajta a bizonytalanságot, és mert focista volt, a pillanat tört része alatt képes volt meghozni egy döntést:
– Rendicsek, itt dekkolok a téren, de kéne egy kis lóvé fagyira – mondta.
Talisman szótlanul a zsebébe nyúlt és elővett egy gyűrött ötveneuróst.
– Ez minden vagyonom – jelentette ki fancsali képpel.
– Nem valami sok, de megteszi – nyúlt a pénz után Porcelino.
– Hohó! Várjunk csak! Mi a garancia arra, hogy nem lógsz meg, amíg odabent leszek?! – rántotta el a gyerek orra elől azt ötvenest Talisman.
– A focista becsületszó! – vágta rá Porcelino.
– Az bizony szép dolog, de tudok jobbat – vigyorgott a bangladesi. – Írsz nekem egy beismerő vallomást, hogy szánt szándékkal törted be a szomszéd ablakát! Ezt én magamhoz veszem, és ha visszajövök, te pedig itt vársz, visszaadom!
– Olyan ez, mint a fociban páros lábban szállni bele valakibe – morgott Porcelino. – Amúgy meg nem írtam még ennyit életemben.
– Egyszer el kell kezdeni – mosolygott a bangladesi.
– Mire írjak? Nincs papír!
Az adjunktus fölvett a földről egy üres galambtápos zacskót és Porcelino kezébe nyomta.
– Mi, bangladesi tudósok mindig hordunk magunkkal tintaceruzát – mondta aztán.
– Most hülyéskedik? – ámuldozott a dekázóművész.
– Eszemben sincs. A zokninkba dugva hordjuk – mondta a bangladesi. – Ugyanazt a trükköt alkalmazzuk, amit a titkos ügynökök a kis tőrkésükkel. Ha végképp sarokba szorítják őket, pertlibogozást színlelve leguggolnak és előrántják a zoknijuk szárából a kést. Mi ugyanezt tesszük a tintaceruzával.
– Én pedig született velencei vagyok, nekem ilyen mesét nem lehet beadni – ingatta a fejét Porcelino.
– Milyen mesét, te gyerek!? Itt van a ceruza a zoknimban!
– Azt értem, de hogy ezzel legyőzhet egy titkos ügynököt?! Tudja, kinek mondja ezt!
– Én csak azt mondtam, mindig van nálunk ceruza, hogy ha jegyzetelni kell, ne jöjjünk zavarba. De elég a dumából! Tessék, itt a papír, meg az íróeszköz, fogjad, diktálok!
Porcelino nagyot sóhajtva elvette a ceruzát, és a Szent Márk tér sok turistalábat látott kövezetére hasalva írni kezdett. A róla készült turistafotók még aznap letarolták a közösségi médiát, ám erről sem ő, sem a bangladesi atomtudós nem értesült. Jaj, most látom, miket beszélek! Rahman Talisman természetesen nem atomtudós volt, hanem őslénybiológus, de a bangladesi szellemi potenciált véve alapul akár az előbbi is lehetett volna.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
