Lőttem a rigót

15 olvasó

Megállít egy hajléktalan az utcán. Nekem adná? Kérdem: mit? A félig szívott cigarettáját. Azt már nem! Megkínálom a dobozból. Kivesz egy szálat. Hálás.

Engem pedig megrohannak az emlékek. Ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje. Mutáló kamasz vagyok, a világot mégsem utálom. Tehát kamasz és nem tinédzser. A világ, az élet pedig szép. Mindenek ellenére.

Ülünk a pad támláján négyen-öten. Rágyújtok. A mellettem ülő haver megszólal. Van egy staubod? Nincs, felelem. És nem fukarságból mondom. Valóban az utolsó szál spangli fityeg a szám sarkából. Nem baj, mondja a csávó. Akkor lőttem a rigót. Nem vadászni volt. Nem madarat lőtt, a csikket foglalta le magának. És boldog, hogy nem tiltakozom. Zsozsóját, ami volt kevés, éppen én happoltam el tőle snúron.

Akkoriban még bigéket stírőltünk, snúron kockáztattuk filléreinket. A fillérre még sokan emlékeznek. A snúrra már alig páran. Filléreket dobáltunk földre húzott vonalra vagy fal tövébe. Akinek az érméje közelebb került a vonalhoz, az került az élre. Még nem nyert, mert lehetett rádobálni. A következők addig szórták tíz meg húsz filléreseiket, míg kedvezőbb helyzetbe nem kerültek, vagy elfogyott. Amikor már senki sem dobált tovább, az első a két markába szedte az összes aprót, alaposan megrázta és kiszórta a földre. Ami fejjel felfelé nézett, azt kiszedte magának. Ami írással tekintett a földről, azt rázhatta a következő, majd az utána jövő, egészen addig, amíg egy fillér sem maradt a földön.

Mobiltelefont még hírből sem ismertünk, de mindig akadt a zsebünkben egy tantusz. Szükségszorító helyzetben bárki átvette hatvan fillérért vagy legalább egy vonaljegyet adott érte. Ha még az se jött össze, és mentünk valahova, tujáztunk a villingerlépcsőn, az ütközőn. Ott ritkán zargatott a klajzi. Ingyen utaztunk, mint ma a nyugdíjasok.

Fecskében vagy klottgatyában fürödtünk a Dunában. Ha flamósok voltunk, várt ránk a Tejbüfé, a csövesek gyorskajáldája. Mekiről még lövésünk se volt. A stréberek tánciskolába jártak, mi meg a Tangóra, amit addigra már az Ecseri útra száműztek.

Más idők jártak, más világ volt. Ismert szavai is kikoptak a köztudatból. Ki tudja ma már, hogy mi az a snúr, a spangli, a tantusz, a klajzi vagy a rigó. Nem a füttyös madár! A jó nők után ma is megfordulnak a férfiak, de ki stíről ma már egy bigét? És ki emlékszik a Tejbüfére vagy a kemény kávéra? Bélás a blokk alá, hogy iható legyen.

Lassan már én is elfeledkezem ezekről. Nem is nosztalgiázom tovább. Ugyan minek?

Bányai Tamás

Budapesten született 1946-ban. Eredeti szakmája betűöntő. Negyven évig élt Amerikában, ahol több mindent kipróbált több-kevesebb sikerrel. Három novelláskötete, két regénye jelent meg. Az ezredforduló után visszaköltözött Budapestre, ahol 2017. április 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt.

2 Comments

  1. Nekem meg most villant be a fölismerés, hogy ezt a pénznyerős játékot snúrozásnak nevezik. Mi is rengeteget játszottuk gyerekkoromban, kétdináros alapon 🙂

  2. Szép és sajgó emléket juttattál eszembe a snúrozásról. Volt egy verhetetlen réz húszfilléresem. Ha néha el is buktam a rázásnál, visszaváltottam a duplájáért. Mint a híres versenyló, ez is sok pénzt hozott az istállómba. Egy tragikus napon – ma is beleborzongok – éppen elsőnek kezdtem rázni a marék pénzt, mikor egy nálunk jóval idősebb söpredék jött, s elvették tőlem az egész bankot. Persze helyette csak egy verést kaptam. Így többi apró közt a húszfilléresemnek is örökre búcsút mondhattam. A verést nem bántam, de a rézpénzem veszte még ma is visszakísért.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft