Para

2016-04-13
532 olvasó

Az idősebbek lehet, hogy még emlékeznek George Cukor híres filmjére, a Gázlángra. A gonosz vőlegény ebben a produkcióban úgy próbálja őrületbe kergetni a mennyasszonyát, hogy éjjelente lecsökkenti a világításra szolgáló gázlámpa fényét. Az asszonyka rövid időn belül a téboly szélére sodródik, mert erre az anomáliára nincs evilági magyarázat.

Ez a dolog még ma is kulcsmomentum: ha egy műszaki indíttatású, furcsa jelenségre nem tudunk ok-okozati összefüggést találni, menthetetlenül sodródunk a megháborodás irányába. Elég éjjel arra felébredni, hogy valami zúg az előszobában. Úgy két óra felé vagyunk, ez az az idő, amikor a javakorabeli férfiembert amúgy is fölébreszti a természet: ha tetszik, ha nem, ki kell mennie peslantani. Ebben a félkómás állapotban a zúgás elsőre föl sem tűnik. Éppen elég gondot okoz az, hogy megtaláljuk a papucsot és hogy a bal lábast ne keverjük össze a jobb lábassal. Intellektuális teljesítmény tekintetében ez adott helyen és időben fölér a kör négyszögesítésével.

Miután a dolgát elvégezte, a férfiember már egyértelműen hallja a zúgást, de azt hiszi, a hűtő produkálja magát. Kicsit fura, hogy ilyen hangot ad ki, de melegfront van, és ez mindenkinek betesz. Visszafekszik hát, magára huzigálja a paplant, ám ekkor, összetéveszthetetlen egyértelműséggel tör rá a gázláng-effektus! Valahonnét határozott, monoton gépzajt hall. Olyat, amelytől nap közben is idegrángást lehet kapni, hát még éjszaka! Ilyenkor a szúpercegés is úgy zeng, mintha valaki samukalapáccsal püfölne rá egy kétcentis kazánlemezre. És mindezt az a rohadt hűtőszekrény csinálja! Más egész egyszerűen nem jöhet számításba. Fölkel hát megint, kitámolyog az előszobába, és mint Sámson Góliátot, megnézi magának a hűtőt. Nem tapasztal rajta semmi rendkívülit. Nemhogy zúgás, de egy árva zizzenés sem jön ki belőle.

A férfiember azért mégis kihúzza a stekkert a konnektorból, mert rejtett, hátsólagos hibák is létezhetnek. Sajnos hiába ügyködik: a zúgás a hűtő kiiktatása után is ép és egészséges marad, mintha egy malom őrölne valahol a szomszédságban. Ez viszont teljességgel lehetetlen: egy emelettel lejjebb a magányos, alkoholista Piroska néni lakik, akitől az írott történelem kezdete óta nemcsak, hogy életre utaló zaj, de egy kósza fénysugár sem lépett ki a szabadba. Az ablakai a nap minden szakában vakfeketék, kiváltképp ilyenkor, naplemente után, amikor a mögöttük fészkelődő ürességet egy fekete lyuk is megsüvegelhetné.

Eggyel fölötte a szintén magányos, hervatag szépségű újságírónő, az ezoterikus hajlamokkal megáldott Éva néni éli ugyancsak zárkózottságra alapozott életét. Azokon az ordibálásos veszekedéseken kívül, amelyeket az őt nagy ritkán meglátogató harmincvalahány éves nagyfiával fejt ki, tőle sem jut ki a napvilágra tevékeny életre utaló elemi részecske. De úgy általában, a gépek ismerete, működtetése és főként szeretete a ház minden egyes lakójától teljesen életidegen.

A férfiember azért mégis kinyitja a bejárati ajtót és kikukucskál a rideg, kísértetjárta lépcsőházba. Abban bízik, hogy az ajtó mellé szerelt halványsárga UPC-s elosztóból jön ki a hang, de csalódás éri. A lépcsőház rideg, kísértetjárta és csöndes. Amikor visszahajol az előszobába, még a decibelekben kifejezhető különbséget is érzi: a zaj kitapintható érzékelhetőséggel a háta mögött, az előszobában rezeg.

Elemi iskolás tanulmányait fölelevenítve az a gyanakvása támad, hogy a lakás egyéb helyein rendetlenkedhet valami. Mondjuk, a tévé adaptere vagy a számítógép tápja. Ennek a két dolognak lehet a legegyszerűbb módon a végére járni: gyorsan kirángatja az elosztóból a trafókat. Ha belőlük jött volna a zaj, megfelelő képzettársítással a falban futó vezetékeken vonatozva vígan eljuthat az előszobába, ahol, mint valami hangszóródobozban, fölerősödve túlvilági életre kelhetne.

De más az elmélet és más a valóság, nem beszélve a misztikus, természetfölötti erőkkel megspékelt éjszakáról. Hiába minden vizsgálódás, és hiába gyártja sorra a lehetséges magyarázatokat és elméleteket, a hang örökös, akár a fatokmány. Nem bírja jobb belátásra a gázcirkó vezetékének kihuzigálása, sem az összes biztosíték lepöccintése után a lakás totális árammentesítése: a zümmögés, mint egy tébolyult kísértet továbbra ott borong az előszobában.

Szerencsére az emberi idegfeszültség egyáltalán nem határtalan. Van egy pont, amit már nem lehet túlhaladni, mert az elme fogja magát és nemes egyszerűséggel lekapcsol. Nagyjából másfél órával a jelenség észlelése után a férfiember eléri ezt az állapotot. Felajzott állapotban vonul lefeküdni, mert holnap ugyebár munkanap van, és nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy beleőrüljön egy szimpla előszobai zúgásba. Csakhogy mindenek után az elalvás sem magától értetődő. Mint egy bejáratás alatt lévő Pinokkiót, akit Dzsepettó mester drótokkal stimmelget, minden idegszálát a csukott ajtón beszűrődő, légzümmögés szerű hang dirigálja.

Aztán, jószerével csak egy szempillantás múlva, napfényes reggel tölti be a szobát, és arra eszmél, hogy nem hallotta meg az ébresztőt. Egekbe szökő vérnyomással, kapkodva igyekszik behozni a késést, ami szerencsére nem jelentős. Mégis belevörösödik, mire elkészül, és a zúgással – ha a kintről beszűrődő, ezerféle civilizációs zörej között egyáltalán még létezik – mit sem törődve, levegőért kapkodva rohan le a lépcsőn.

Az utcán majdnem belehasal abba a gödörbe, amit tegnap a Gázművek ásott a bejárat mellé, mert valamilyen nagyobb szabású vezetékjavításba kezdtek. A gödör árokban folytatódik, végigszántva az úttestet, egészen a sarokig, amely mögött egy éles fordulattal eltűnik. A kibontott gázvezeték, mint egy kibelezett állat gerince gusztustalankodik a férfiember lába előtt.

És ebben a kényes pillanatban ismerős mormogást hall a sarok felől: mintha egy gép – aggregátor, kompresszor vagy ilyesmi – zúgna. Ugyanaz a frekvencia, ami az éjjel hallott. A kép kezd összeállni: az éjjel csak a gázcsövet nem sztetoszkópozta meg, mert az előszobában futó részét tavaly lelambériáztatta. A gázóra fülkéjébe pedig nem nézett be, mert eszébe sem jutott, hogy az is zúghat. Lehet, hogy a kibontott gázcsőre kötöttek rá valamit a mesterek, és a rezonancia a strangon fölkúszott a harmadikra.

Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. A természetfeletti erők útjai kifürkészhetetlenek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Kipcsák Jakab

(1976., Budapest) Színi kritikusként debütáló, de több műfajban is magabiztosan mozgolódó újságíró, aki az utóbbi időben novellákkal veteti észre magát. Írásai társhonlapunkon, az Irodalmi Élet virtuális hasábjain is fellelhetők. Jelenleg Pitu Guli ösztöndíjjal a Szkopljei Egyetem vendéghallgatójaként a perzsa-ószláv nyelvemlékek irodalmi vetületeit kutatja, és első novelláskötetének anyagán dolgozik, amelynek címe: Dojráni lakodalom.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL