(Ez egy AI-vel készült írás)
Amit most elmesélek, azt nem azért kell meghallgatni, mert igaz, hanem mert igazabb, mint gondolnátok. Ha ezt valaki könyvbe írja, azt mondják rá, túlzás. Ha meg elhallgatja, akkor meg bűnt követ el. Úgyhogy itt az ideje, hogy tudjátok, mi zajlott le a Koffeinben az elmúlt hetekben, mert én mindent láttam, még azt is, amit nem.
Szóval az egész ott kezdődött, hogy Kelemen Pipi – tudjátok, az a költőféle, aki csak silány metaforákra képes – letett a pultra egy négysoros verset. A rím úgy botladozott, mint egy részeg gólya, de vers volt, még ha rossz is. A vendégek vihogtak, valaki le is fotózta, de Barista úr nem adott neki érte kávét.
De ez csak a kezdet. Másnap jött egy csomag. Benne egy fekete kavics, meg egy cetli: „Ez azt jelenti: figyelünk.” Hát erre még a tejeskávé habja is megdermedt. A barista, aki amúgy is ideges alkat, úgy elsápadt, mint aki egyszerre három szeretőtől kap gyerektartási felszólítást. Ám egy fiú megfogta a kavicsot, és zsebre tette. Mondtam is neki: „Fiam, ha ez maffia volt, te leszel az első ember a történelemben, akinek a fenyegetését eltette emlékbe. De a kölykök erre csak legyintett.
Ekkor érkezett meg Sutyerák Berci. Ő az, aki már három kávézóban kapott tiltást irodalmi nézetei miatt. Most csak egy eszpresszóra ugrott be, de akkor dr. Jaharász Alfréd is megjött, elszabadult a pokol. Már a tekintetük összeakadt, és éreztem, hogy ebből vagy balhé lesz, vagy valami még rosszabb. Hát az utóbbi jött be: előbb csak szóban csapkodtak egymás felé, aztán a professzor lekevert egy olyan pofont, hogy a levegő is beleremegett, mire Berci leöntötte kávéval. Ember és koffein együtt üvöltött. Mondtam is, hogy nem él meg együtt a modern meg a régi költői iskola.
Na de várjatok! Délután egyszer csak… hát hogy mondjam… megjelent egy macska árnyéka a falon. Csak úgy. Végigsétált a bekeretezett fényképek között, mint egy kísértet. Én láttam a legjobban, mert én mindig ott ülök, ahol minden rossz megtörténik. Barista Pisti azt mondta, ez csak fénytörés, mire azt válaszoltam: „A fénytörés nem járkál és nem néz vissza ránk.” De Pisti erre csak rándított egyet a vállán.
Aztán bekövetkezett a legrosszabb: a kávédaráló elkezdett köhécselni, mintha tiltakozna a műszak ellen. Pisti azt hitte, vége van, mert ha bedöglik, jön az ibrik meg a török kávé, amit azt az értelmiségiek jobban utálnak, mint az áremelést. Ám kiderült, csak egy kávészem szorult be. Pisti ezt kihalászta, és a daráló olyan dorombolásba kezdett, mint egy macska, amkit megcirógat a gazdája.
És akkor… na most kapaszkodjatok meg… egyszer csak belépett Lionel Messi! Nem a hasonmása, hanem az igazi. A futball császára, a pályák mágusa, a dekázás doktorprofesszora. Belépett, mintha csak ide járt volna gyerekkora óta. Egy fickó a meglepetéstől magára borította a cappuccinót, amiért Messi elnézést kért! Azt mondta a kávénkra: „Ez kafább, mint egy gólpassz a vébédöntőben.” Pisti erre ott helyben sírva fakadt, amire azt mondta, ezek csak férfias örömkönnyek. Én nem tudom, melyik volt férfias: a sírás vagy az, hogy utána háromszor melléöntötte a capuccinót.
De várjátok csak, mert a legbizarrabb még csak ezután jött. A pult alatti régi relikviák közül előkerült egy képeslap a Balatonról, rajta csak ennyi: „Ha ezt megtaláltad, legyen szép napod!” Igen ám, de tök ilyen üzenetet kapott aznap reggel a kabátlopással gyanúsított vendégünk is. Mondtam is: „Itt valaki üzenget. Nem tudom még, mire készül, de nem szeretem, amikor a világ ennyire kreatív.”
Messi akkor már épp indult kifelé, megállt az ajtóban, visszanézett, és csak ennyit mondott: „A macska… mindig visszatér.”
Aztán kisétált.
Mi meg ott maradtunk a csilingelő érmével meg az árnyékkal, ami úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.
