Az esemény bővebb átirata:
A férfi a sarokasztalnál ült, háttal a falnak. Előtte egy kihűlt cappuccino, mellette egy újság, amit nem nyitott ki. A telefonja arccal lefelé feküdt, mégis pontosan tudta, mikor rezzen meg: nem hanggal, nem fénnyel, hanem egy alig érzékelhető vibrálással, amit csak az vett észre, aki erre volt idomítva.
A nő hét perccel később érkezett. Ez már önmagában egy trükk volt. A pontosság ugyanis feltűnő lett volna.
– Szabad? – kérdezte, és már le is ült, meg sem várva a választ.
Nem néztek egymásra. A kávégép sziszegése, a háttérben duruzsoló indie zene pont elég zajt adott ahhoz, hogy a szavak elveszítsék a jelentésüket.
– A tejhab túl kemény – mondta a nő.
– Nem jól állították be a fokozatot – felelte a férfi.
Ez volt a teljes beszélgetés, de tartalmazott mindent, sőt még annál is többet.
A nő letette a kanalát a csésze mellé. A kanál nyelén egy apró karcolás futott végig, mintha véletlen lenne, de nem volt az. A férfi zsebébe csúsztatta az újságot, és pontosan 45 fokban elfordította a kanalat, hogy a szára keleti irányba mutasson. A nő úgy tett, mintha ez nem érdekelné, de mindent megjegyzett.
Amikor felálltak, nem egyszerre tették. Nem köszöntek el. A nő az ajtó felé indult, a férfi a mosdó felé. Két külön irány, két külön élet.
Öt perccel később a kávéház Wi-Fi hálózata új jelszót kapott. Egyetlen vendég sem vette ezt észre. Csak a pultos ráncolta a homlokát egy pillanatra, aztán vállat vont.
Hozzászokott már ahhoz, hogy itt mindenki jön és megy.
Még az információ is.
