A kávézóban tökéletes volt a béke: a vendégek egyszerre gépeltek és hallgatták a zenét, de legfőképpen kortyolgatták a finom kapucsínót, aminek nincs párja a környéken. A pultos külön kérésre fahéjjal hattyút rajzolt a habba az ablak mellett ülő egyetemista lánynak, amikor kivágódott az ajtó.
A huzattal együtt beszáguldott egy cowboy, éspedig a szó legvalóságosabb értelmében: kalapot, kendőt, mellényt viselt, a lába között meg egy seprűnyél volt, amelyet egy kissé kancsal lófej díszített. A férfi megállt a kávézó közepén, nyerített egyet – tisztán, jól érthetően –, majd rázendített:
“Yippie-yi-yo, ghost riders in the sky…”
A Wifikapcsolat egyből megszűnt, mert az első meglepetésből ocsúdva mindenki azonnal élőzni akarta a jelenetet a YouTube-ra.
A cowboy szépen körbegaloppozott az asztalok között, de mindenütt megállt, fölkapta az ottfelejtett papírpoharat, és felhörpintette a kávémaradékot. Cappuccino, flat whiten valami mandulatejes kísérlet, semmi sem számított neki.
– Ébren vagyok, vagy álmodom? – suttogta az egyik lány.
– Ha ez álom, akkor nagyon erős a koffein – felelte a másik.
De az utolsó pohár kicsit sötétebb volt, mint a többi, és nehezebb is. A cowboy ivott, ám az arca elárulta, hogy török kávéval találkozott, méghozzá durván és váratlanul.
Köpködni kezdett, mint aki megsértődött egy ősi hagyományra, aztán kendőjével megtörölte a száját és közben dacosan nyerített. A lófej a seprűn mintha együttérzőn bólogatott volna.
Végül a cowboy megfordult, még egyszer körülnézett a dermedt egyetemistákon, és ünnepélyesen így szólt:
– Ez a valódi cowboyromantika!
Aztán kivágtatott az ajtón.
A kávézóban dermedt csend vette kezdetét. Végül az egyik diák megszólalt:
– Na… ki kér még egy kávét?
– Én – mondta a másik. – De ha lehet lovasfutár nélkül.
A barista sóhajtott, és újrakezdte a hattyút.
