A Feketeleves Kávéházban általában a legnagyobb izgalmat az jelenti, ha Barista Pisti véletlenül kétszer szórja rá a fahéjat a cappuccinóra. De azon a kedden már nyitás után tíz perccel érezni lehetett, hogy valami készül. Először csak egy távoli morajlás hallatszott az utcáról, mintha egy kisebbfajta futballszurkolói csoport tévedt volna a főtérre. Aztán megjelentek a táblák: SZTRÁJK! SZTRÁJK! SZTRÁJK! — skandálták a Kávéházi Dolgozók Szakszervezetének lelkes tagjai, akik láthatóan komolyan vették a dolgot.
A kávéház takarítónője, Jolika néni, aki amúgy is mindig úgy mozgott, mint aki bármelyik pillanatban rajtaütésre számít, most konkrétan sprintelt ki a hátsó ajtón. A biztonsági őr is követte, bár ő előtte még gyorsan visszament a kabátjáért, mert „azért mégiscsak hideg van”.
Pisti a pult mögött sóhajtott egy nagyot, és eldugta a drágább csészéket. „Na szépen vagyunk” — morogta, miközben a sztrájkolók ritmusára remegtek a vitrinek.
Ekkor lépett be Majoros Sándor, hóna alatt egy frissen nyomott könyvvel.
– Hoztam valamit, ami feldobja a napot – mondta, és letette a pultra. – A macskamúmia meg a többiek. Utazáshoz tökéletes, de a strandon is jó, ha az ember belefárad a csinos lányok tanulmányozásába.
Pisti felnevetett.
– Ha egyszer lesz időm, elolvasom. Addig is egy cappuccino?
– Naná – bólintott Majoros.
A könyvespolc előtt eközben két idegen vendég ismerkedett össze egy megsárgult krimi fölött. Olyan lelkesen vitatták meg, hogy „vajon a kertész volt-e”, hogy végül mindketten rendeltek még egy kávét. A spontán közösségi pillanatot Pisti úgy figyelte, mintha valami ritka madárfajt látna párzani.
Aztán jött a pénztárcás eset.
Egy férfi távozott, majd Pisti takarítás közben meglátta a földön a bukszát. Belenézett – és majdnem leült. Húszezresek tömkelege. A vendégek összesúgtak: „Na, ebből most mi lesz?”
Pár perc múlva a tulajdonos visszaviharzott, olyan fehér arccal, mint a tejhab nélküli latte.
– A pénztárcám… – lihegte.
– Megvan – mondta Pisti.
– De szerintem a vendégek megérdemelnének egy kávét a stresszért.
A férfi a homlokára csapott.
– Igaza van!
És mindenkinek fizetett egy italt. Aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hozzátette:
– Szexuális segédeszközöket forgalmazok. Ez a pénz egy hirdetés díja.
A kávéházban hirtelen olyan csend lett, hogy még a sztrájkolók ritmusa is elhalkult odakintről. Majoros Sándor lassan letette a csészét.
– Hát… az üzlet az üzlet – mondta végül.
A két krimirajongó egyszerre bólintott. Pisti pedig csak annyit tett hozzá:
– A szerencse pedig mindenhol szerencse.
És ezzel a nap visszatért a megszokott medrébe. Már amennyire egy kávéházban, ahol macskamúmiák, sztrájkolók és szexuális segédeszközök hirdetései keverednek, bármi is „megszokottnak” nevezhető.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.