Nagyon népszerűek mostanában azok a videók, amelyek különféle eséseket, eltaknyolásokat mutatnak be. A többségük mulatságos, de mert a felvétel a talajba csapódáskor rendszerint megszakad, feltételezhető, hogy a következmény sok esetben egyáltalán nem vicces. Viszont néha olyan anyagokat is láthatunk, hogy a bukásból a szenvedő alany előnyt is képes kovácsolni. Ilyen volt az a divatbemutató, amikor a manöken bokája kibicsaklott a hatalmas sarkú cipőn, és ő teljes hosszában elhasalt a kifutón. Ám ahelyett, hogy feltápászkodva a lehető leggyorsabban elkotródott volna, fölvett egy jópofa pózt a közönség nagy derültségére.
Persze azt a régi igazságot, hogy az esés csak akkor válik balesetté, ha annak vesszük, már régóta tudjuk. Nem kell hozzá más, csak egy kis lélekjelenlét, és a bukás máris átminősül sikerré. Egy barátom mesélte, hogy a gitárvirtuóz Frank Zappa valamelyik koncertjén, a szám közepén tartva észrevette, hogy a gitárja lehangolódott. Más ilyenkor megáll, káromkodik, technikust keres. Zappa viszont a gitár hangolását lazán beépítette a szólózásba. A közönség extázisban volt, mert pontosan azt látta, amit szeret: nem a tökéletességet, hanem az uralt tökéletlenséget.
A kudarc előjele nyilván nem minden esetben fordítható meg, mert néha csak újságoldalak mélyén él tovább. Közismert például annak a színi kritikusnak az anekdotája, aki állítólag úgy írta meg az előadásról a kritikát, hogy meg sem nézte a darabot. A cikket leadta a lapnak, ahol a szerkesztő rutinból szintén továbbadta. A gond csak az volt, hogy azon az estén a színház porig égett. A lapban egymás mellett jelent meg a kritika és a hír a tűzről. Az újságíró erre csak vállat vont, mert végül is igaza lett: egy feledhető elemzés helyett megcélozta az örökkévalóságot. Már ha egyáltalán igaz ez a történet és nem csak egy városi legenda.
De az kétségtelenül igaz, hogy a művészettörténet tele van ilyen pillanatokkal. Utánanéztem néhánynak, és a teljesség igénye nélkül íme, egy kis példatár: Marcel Duchamp egyszer egy piszoárt nevezett be egy kiállításra. Amikor botrány lett belőle, nem magyarázkodott. Kijelentette, hogy a művészet ott kezdődik, ahol ő azt mondja. A kudarc innentől – hogy senki nem vette komolyan – rögtön filozófiává nemesült. Ma ez már tankönyvi tétel.
Hasonló módszerrel dolgozott Salvador Dalí, aki gyakran nem tudta megmondani, mit ábrázol a képe. De őt ez nem zavarta. A közvéleményre bízta, hogy a műveihez találjon értelmezést. A bizonytalanság így nem hátrány lett, hanem művészi erény. Erre mondják kocsmai körökben, hogy ügyes.
És ott van Florence Foster Jenkins, aki olyan hamisan énekelt, hogy az már maga a metafizika. Örök rejtély, hogy tudta, érezte-e a saját tehetségtelenségét, vagy ez egy tudatos koncepció része volt, de a közvélekedés nagyjából egyetért abban, hogy az előbbi. A közönség pedig, mivel zavarba hozták, a produkció végén ugyanúgy tapsolt, ahogy a legnagyobb énekeseknek szokás. A kudarc ezzel átalakult kollektív rögtönzéssé: mindenki úgy tett, mintha ez így lenne rendjén.
De a rögtönzés igazi terepe nem a színpad, hanem a hétköznap. Ott történik meg az, hogy nem válaszolunk egy levélre három hétig, majd azt írjuk: „Szerettem volna megérlelni a gondolataimat.” Amikor elkésünk valahonnan, nem mentegetőzünk, hanem kijelentjük: „Direkt hagytam időt az eseményeknek.” És ha nem értjük a közösségi médiában posztolt szöveget, rögtön hozzáfirkantunk valamilyen alpári „bölcsességet”.
Szóval rengeteg módja és megnyilvánulása lehet ezeknek a valós vagy virtuális hasra eséseknek, de az igazi az, amikor lehúznak minket a szélhámosok. Az amatőr ilyenkor bosszankodik, vagy dühöng, de a profi azt mondja: ez csak egy kis tanulópénz volt. Aztán elköveti ugyanezt a hibát sokkal nagyobb léptékben. A pénz eltűnik, de a narratíva megmarad, és ez az, ami számít.
Ha rossz ajtón nyitunk be, körbenézünk, bólintunk, majd kijövünk: „Csak felmértem a lehetőségeket.” Ha elrontunk egy poént, nem mentegetőzünk, mert abszurd humort csináltunk. És hát a lényeg lényege: ha nem sikerül valami, nem baj: ez csak egy betervezett taknyolás volt, hogy felmérhessük a reakciókat.
Nem feltétlenül muszáj, de bevett szokás, hogy az ilyen elmélkedés végén a szerző összegzést végez. Ilyenkor jönnek elő azok a bölcsességek, amelyeket a MI állít elő, és amelyekből vastagon kilóg a lóláb, de én ilyesmivel nem kísérletezem. Több kávé elfogyasztása után is csak annyira jutottam, hogy azért nem minden esésből lesz koreográfia, és nem minden hamis prófétából imádott vezér, de aki gyorsan gondolkodik, annak nagyobb az esélye a sikerre.
És ha a bukás az marad, aminek első ránézésre látszik, akkor sincs baj. Majd megmagyarázzuk.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Bibabac
