Délelőtt tizenegykor vettünk végső búcsút nagyanyámtól. Kilencvenhárom éves volt.
Nem voltak sokan a temetésén – a család, és három hajlott korú, hajlott hátú túratársa –, hiszen a korosztálya már rég fentről várakozott az újonnan érkezőkre. Ugyanis, nagyanyám nagy túrázó, utazó volt. Amint az első fecske elcsicseregte a tavaszt, ő bakancsot húzott és ment, amerre a lába vitte.
A temetés után megebédeltünk, aztán anyám egy lapos csomagot nyomott a kezembe: „Ezt nagyanyád neked hagyta.”
Elvonultam a szobámba, és egy ideig csak néztem a pakkot. Nagyanyám szálkás betűivel a nevem állt rajta. Levágtam a madzagot, kihámoztam a csomagolópapírból. Egy album volt benne. A képek azokat a helyeket örökítették meg, ahol nagyanyám járt. Eszembe jutottak a régi beszélgetéseink, amikor ezekről az utakról mesélt, és én elhatároztam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, én is megyek…új helyeket, új embereket, új szépségeket felfedezni. Az album tartalmazott néhány fotót, amikről a nagyi semmit nem mesélt, csak elkomolyodva becsukta az albumot, amikor kérdeztem róla. – Régen volt – mondta.
Este az ő albumával bújtam ágyba. Az utolsó oldalhoz érve várt az igazi meglepetés! Egy boríték, rajta egy üzenettel: Utazz! – benne egy halom pénzzel.
Másnap szabadságot kértem. Fejembe vettem, hogy követem a nagyi útját, ha már ezt hagyta rám örökül. Újra kézbe vettem az albumot, de olyan ügyetlenül fogtam meg, hogy lecsúszott az asztalról, és nagy puffanással esett a szőnyegre. Szétnyílt lapjai közül egy kép pottyant ki. A hátulján remegős kézírással egy holland cím. Megkérdeztem anyámat, mikor járt a nagyi Hollandiában. Kiderült, hogy oda a közeljövőben akart utazni.
Első nap leültem, és a fotók alapján megterveztem oda az utat. Ha ez volt a következő szándéka, és már nem valósulhatott meg, akkor legjobb, ha ott kezdek, és befejezem helyette.
Másnap elindultam. A fővárosból nehezen jutottam ki, de dél körül már Bécsben voltam. A Belvedere parkjában sétáltam egyet, majd megnéztem a Westbahnhofot és a Vöröskereszt épületét – mindkettő a háború utáni menekültek fontos helyszíne volt.
Másnap München következett. A városnézés végén a menekülttábor emléktáblájánál álltam meg, és ekkor már egyre erősebben éreztem, hogy ezek a helyek valami közös, sötétebb múltra mutatnak.
A végső cél előtt Kölnben töltöttem egy délutánt: sétáltam a Rajna-parton, megnéztem a Dómot, és a gyomromban már ott motoszkált az izgalom.
Másnap három óra vezetés után Amszterdamban, a Jordaan szűk csatornái között kószáltam. Nagyanyám képei végül az Anne Frank Házhoz vezettek. Nem is a látvány volt nyomasztó, hanem az, amit tudunk róla. Anne alig volt idősebb, mint a nagyanyám.
Rosszul aludtam. Izgatott, hogy mit találok holnap a fotóra írt címen, és a megválaszolatlan kérdések nem tettek jót az alvásnak.
Kora reggel keltem, és próbáltam eltervezni, hogy mit fogok mondani egy idegen embernek, ha ajtót nyit.
Délelőtt indultam Haarlembe. Amikor bő félóra múltán az adott lakcímhez értem, csak ültem az autóban és a képet gyűrögettem. Földszintes, vöröstéglás ház előtt álltam. Amikor rászántam magam, bekopogtam a vörösesbarnára pácolt ajtón. Bentről hamarosan csoszogás hallatszott, amit egy bot ütemes kopogása kísért.
Az ajtóban egy nyolcvanas férfi állt. Egyenes derekú, dús ősz hajjal. Sötétbarna, figyelmes tekintettel nézett rám. Dadogva kezdtem a mondandómat, keresve a megfelelő angol szavakat, ami most nagyon nehezen ment. Meglepetésemre a férfi magyarul szólalt meg. Miben segíthetek? – kedves volt a hangja. Most rajtam volt az álmélkodás sora. Megmutattam a fotót a lakcímmel.
A férfi beinvitált a lakásba, és belépve az első, amit megpillantottam, egy fénykép volt: egy fiatal nő – a nagyanyám – és egy tízéves forma fiúcska. Nem tudom, mi az, amin jobban meglepődhettem volna.
A férfi teát hozott, és mesélni kezdett. Eleinte tétován, hosszabb szünetekkel, aztán egyre összefüggőbben.
Margó talán még húszéves sem volt, amikor találkoztunk. Zsidó családként üldözésnek voltunk kitéve; a szüleimet és a testvéremet elvitték Auschwitzba. Engem Margó, a maga nagymamája bújtatott egyik helyről a másikra. A háború után Európa tele volt hozzám hasonló árvákkal és menekültekkel – gyerekekkel, akiknek nem maradt családjuk, sem egy szerető anyai ölelésük.
Margó később egy humanitárius szervezethez állt be dolgozni. Ők segítettek családhoz juttatni az árvákat, és felkutatni az eltűnteket. Nekem is ő segített elmenekülni az országból, és itt, Hollandiában családba kerülni. Csodálatos életem lett, amit neki köszönhetek. Amikor egy kedves család befogadott, Margóval minden kapcsolatot meg kellett szakítanom. Tudom, hogy egy ideig még keresett, aztán feladta. Felnőttként én kezdtem el kutatni utána, de egy évvel ezelőttig csak téves információkat kaptam. Azt a képet a lakcímemmel én küldtem neki – és vártam, hogy egyszer eljöjjön.
Most nyert teljes értelmet az útvonal. A Westbahnhof, a Vöröskereszt központja, az Anne Frank Ház… a sok utazás… és az elhallgatott fotók. Le akarta zárni élete legfájdalmasabb időszakát.
És mindenki azt hitte, hogy a nagyi csak egy tekergő öregasszony, aki nem tud mit kezdeni magával. Pedig fiatalon embereket mentett, és egész életében cipelte a múltját.
Hazaérve megkerestem a bakancsát, az ölembe fogtam, és végre el tudtam siratni azt az embert, akit ismertem – de akiről valójában semmit sem tudtam.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Cipurka
- mokusfacan
