Ma állítólag a nevetés napja van, aki nem hiszi, járjon ennek utána. Én elhiszem. Számomra a nevetés prioritást élvez a szomorúság előtt. Ezt favorizálom, ennek kedvezek, amikor csak tehetem, de nem mindig élvezhetem ezt a luxust. Néha – mit néha, gyakran, rendszeresen, állandóan, unásig! – olyan szörnyűségek zúdulnak rám, hogy arról kódulok. Őszintén mondva: nincs is rá példa, amikor nem ez történik. A világ, ami körbevesz, mindent megtesz annak érdekébnen, hogy ne érezzem jól magam. Hol itt fáj, hol meg ott, és amikor nem itt, és nem ott, akkor amott. Kész röhej, hogy az ember milyen durva harcot vív a szervezetével, ha megöregszik.
De tegyük ezt félre, és nézzük a tágabb valóságot, ahol ugye, annyi a borzalom, hogy az már nevetséges. Ahelyett, hogy békésen élnénk, és szép környezetben, kávét, teát, vagy hűs limonádét kortyolgatva kedvesen mosolyognánk egymásra, puskát fogunk és bombát dobunk azokra, akiket még a Facebookon sem ismerünk. A vicc az, hogy szemernyi okunk sincs rá, hogy ezekbe az irántunk közömbös emberekbe belekössünk, és ez fordítva is igaz. Mégis ez motivál bennünket, mert ha nem így lenne, nem azoknak a politikusoknak adnánk oda a hatalmi jogart, akik ezt a trendet képviselik.
A világhelyzet emiatt maga a megtestesült röhej. Képzelem, milyen jól szórakoznak rajtunk azok az élienek, akik az általunk csupán fényjelenségekként látott űrhajóikon felkeresnek bennünket. Nyilván azért nem lépnek velünk kapcsolatba, mert a fenti okok miatt egyáltalán nem tartanak bennünket intelligenseknek. Olyanok vagyunk számukra, mint amilyenek nekünk a hangyák: látjuk, hogy városokat építenek, és van egy különös rend, amit betartva léteznek, de bárhogy erőlködnénk, nem tudnánk velük eldiskurálni a relativitás-elméletről vagy a gravitációról. Biztos vagyok benne, hogy az élienek az állatvilággal, meg tán a növényekkel már rég fel tudták venni a kapcsolatot, mert bennük megvan az a komplexitás, ami az értelmes élethez szükséges. Ők nem pusztítják el a környezetüket, és ez a legtöbb, amit egy élőlény megtehet. Ugye, mondanom sem kell, hogy mi, emberek, ennek a tulajdonságnak teljesen híján vagyunk.
De most a nevetés világnapja van, mondok hát egy viccet, hátha felderülnek tőle: Megy Tasziló a sivatagban, és látja, hogy szembe vele ott jön Arisztid. Fáradt, elcsigázott, zörög minden csontja, alig vonszolja magát, de boldog. Hát te minek örülsz ennyire komám, ezen a kietlen helyen?, kérdi tőle Tasziló, mire a válasz: örülök annak, hogy te odafelé tartasz, ahonnét én már kifelé jövök.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
