Az emberiségnek mindig megvolt az rossz szokása, hogy amit nem látott, arról azt képzelte, nem is létezik. A Hold túlsó oldaláról sokáig azt hittük, csak egy felénk fordított hatalmas tányér belseje, ami teljesen üres. Később, amikor már műszerekkel, radarokkal, szondákkal és őrült tudósokkal is rendelkeztünk, a hivatalos álláspont ezzel kapcsolatban úgy módosult, hogy ott is csak por és kráterek vannak, aminek bár volt némi alapja, elfedte a döbbenetes valóságot.
Létezik ugyanis egy másik Hold, amelyről mostanában óvatosan, félszavakkal, köhintések közé rejtve beszéltek azok, akik a világűr ügyeit a nyilvánosság kizárásával szokták intézni. Ez a másik Hold, amelyet a szakirodalom — már ahol egyáltalán hajlandó szóba hozni — csupán Másik Holdként emleget, évezredek óta tökéletes szinkronban forog a miénkkel. Úgy viselkedik, mint egy diszkrét vidéki nagynéni, aki végig ott ül a családi ebéden, de csak akkor vesszük észre, amikor már hazament.
A teória első hallásra képtelenségnek tűnik, de ez inkább a józan ész hibája, mint a világmindenségé. A kozmosz mindig akkor kezd izgalmassá válni, ha az ember eléri a határait. A másik Hold tehát úgy helyezkedik el a mi Holdunk túlsó oldalán, olyan példás fegyelemmel és olyan kifogástalan időérzékkel, hogy mindeddig egyetlen földi távcső, egyetlen ideges asztrofizikus és egyetlen, csillagvizsgálóba tévedt szerelmespár sem gyanította a létezését.
Pedig az Apollo-program űrhajósai már tudtak az egészről. Armstrongék előtt is voltak bizonyos sejtések, de azokban az időkben a világpolitika nem bírta volna el azt a terhet, hogy a Szovjetunióval folytatott presztízsharc mellett egy másik Hold diplomáciai ügyeivel is foglalkozzék. Mert a másik Hold nem pusztán kőhalom, hanem egy különös, édeni vidék, amelynek már a létezése is költői. Ott nincsenek kopár síkságok és meteoritok tépte sebek, hanem halványzöld mezők vannak, amelyek derengése olyan, mintha valaki a tájat csillagfénnyel mosta volna ki. A lankák fölött áttetsző, kékes lombok lebegnek, nem egészen fák és nem egészen felhők, inkább valami szerencsés kompromisszum a botanika és a könnyelműség között.
A kis zöld emberkék, akik ezt a tájat lakják, semmiben sem hasonlítanak azokhoz a vásári képzetekhez, amelyeket a huszadik század második felének ponyvairodalma ránk erőltetett. Nincsenek üvegbúra alakú sisakjaik, nem mondogatják gépiesen, hogy békével jöttek, és eszük ágában sincs földi teheneket elrabolni, mert saját állatállományuk van, amely sokkal alkalmasabb a tejtermelésre és sokkal kevésbé fingik a miénknél.
Az Apollo 11 személyzete, amint azt a rosszul lezárt akták, és néhány gyanúsan hosszú hallgatás sejtetni engedi, nemcsak leszállt, de egy rövid, ám annál kellemetlenebb diplomáciai látogatást is tett a másik Holdon. A találkozás, ha hihetünk a kiszivárgott följegyzéseknek, a legbarátságosabban indult. Az amerikai űrhajósok ajándékba vittek egy kis zászlót, néhány emlékplakettet és azt a derűs meggyőződést, hogy ők most az emberiséget képviselik. A zöldek udvariasan fogadták őket, majd néhány jól irányzott kérdéssel rögtön átvették a kezdeményezést. Valóban igaz-e, kérdezték, hogy a Földön olyan lények irányítják a nemzeteket, akik négyévente lecserélhetők, miközben a korábbiak utána könyveket írnak önmagukról. Igaz-e, hogy az emberiség még mindig nem tudta megoldani, miként kell egy telefonhívást úgy befejezni, hogy mindkét fél egyszerre tegye le. És valóban úgy van-e, hogy a földiek sajtból készültnek hitték a Holdat, holott közben még a saját sajtjaik eredetében sem voltak teljesen biztosak.
Ezen a ponton az Apollo-legénység belátta, hogy erről a civilizációról jobb lesz hallgatni. Az amerikai kormány pedig, amely az egyszerű ügyek bonyolult kezelését gyakorolta, úgy döntött, hogy a legjobb kapcsolat a titkos kapcsolat. Az aktákat elzárták, a fényképeket átszerkesztették, a hangfelvételekbe recsegést kevertek, és közvélemény továbbra is abban a hiszemben maradt, hogy a Hold túlsó fele olyan, mint az innenső, és mögötte nincs semmi.
De most, úgy látszik, elérkezett az idő a nyitásra. Az Artemis-küldetésről hivatalosan azt mondják, tudományos, technológiai és stratégiai célokat szolgál. Ezek a szavak puhán betakarják a valódi szándékot, mert a valóság ennél sokkal pragmatikusabb. Az Artemisz valójában az emberiség követe lesz ebben a békés, szép világban. Azért mennek oda, hogy újra fölvegyék a kapcsolatot azokkal, akiket ötven évig úgy kezeltünk, mintha nem is léteznének.
A másik Hold lakói időközben persze nem tétlenkedtek. Megtanulták a földi rádióadásokból a nyelvünket, de a legkülönösebb vonzalmat a magyar iránt mutatják, amelyet a világegyetem legszebb nyelvének tartanak. A magyar beszéd nekik úgy hangzik, mintha egy ősi jóslat és egy vízvezeték-szerelő szitkozódásának a keveréke lenne. A zöldek különösen kedvelik a régies fordulatokat és a kétértelmű udvariasságot. Ha egy földi tudós azt mondja nekik, hogy „ezt még vizsgáljuk”, ők pontosan tudják, hogy abból egyáltalán nem lesz semmi.
Az másik Hold édeni világ természetesen nem hibátlan a szó szentimentális értelmében. A virágok például rábeszélésre nyílnak, de soha nem első szóra, amitől az egész tájban van valami állandó, enyhe bizonytalanság, mintha valaki folyton arrébb huzigálná a valóság szegélyét. Az ottani gyümölcsök áttetszőek, az ízük meg mindenkit egy régi élményre emlékeztet, amelyről aztán kiderül, hogy sohasem történt meg. A házak nem épülnek, hanem növekednek, és amikor elérik a kellő méretet, egyszerűen megállnak, mint a jól nevelt gyerekek a zebránál. A kis zöld emberkék közül sokan kertészkednek, de náluk a kertészkedés nem annyira földművelés, mint inkább beszélgetés. Hosszú ideig ácsorognak egy-egy bokor mellett, és közben rábeszélik, hogy mégis inkább lilában virágozzék.
Az ember ilyenkor joggal kérdezheti, miért éppen most döntött úgy az emberiség, hogy fölfrissíti ezt az ismeretséget. A válasz annyira földi, hogy szinte megható. Egyrészt a tudományos közösség belátta, hogy a valóság időnként sokkal bonyolultabb, mint a pályázati űrlapok. Másrészt a nemzetközi diplomácia egyre sürgetőbbnek érzi, hogy legyen végre egy partnerünk, aki még nem sértődött meg ránk történelmi okokból. Harmadrészt, és ez talán a legőszintébb indok, a földi civilizáció az utóbbi időben olyan buzgalommal gyártja a saját botrányait, hogy néhány józan ember arra gondolt: ideje volna szemügyre venni egy másik világot, hátha ott még nem tekintik az önérvényesítés csúcsának azt, ha valaki emelt hangon magyarázza a kézenfekvőt.
Az Artemisz tehát nem egy sima Hold-expedíció, hanem egy kissé szorongó, kissé ünnepélyes kopogtatás a kozmosz tán legtitkosabb ajtaján. Az űrhajó fedélzeten a minták gyűjtésére alkalmas eszközök, kommunikációs berendezések mellett van néhány gondosan megválogatott ajándék is. Biztosan ott van például a kávé, mert nincs civilizáció, amelynek komolyabb jövőt lehetne jósolni e nélkül. Talán visznek oda valamilyen zenét is, mert mi, földiek könnyebben elviseljük a sorscsapásokat, ha közben énekelhetünk. Nem árt, ha ezt a szokást a most még boldogan élő külső holdlakók idejekorán elsajátítják.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- easy
