A kaszáspók reggel arra ébredt, hogy nem tudja, melyik lábával keljen föl.
Ez nála nem hangulati kérdés volt, hanem logisztikai. Nyolc láb esetében a napkezdés nem annyi, hogy az ember – illetve a pók – kibújik az ágyból, mert előbb gyorsan át kell tekinteni a végtagállományt. A bal harmadik megint zsibbadt, a jobb első alatt tegnap óta ott volt egy kenyérmorzsa, a hátsó kettő pedig valamiért úgy viselkedett, mintha külön utat fontolgatna.
A kaszáspók sóhajtott. Ma is jól kezdődik a nap.
A mennyezet sarkában lakott, egy szűk, ám saját megítélése szerint ízlésesen berendezett zugban. Volt ott egy kis porpamacs, amit kanapénak használt, egy régi szúnyogláb, amit emlékbe tett el, és egy pókháló-maradvány, amelyet nem ő szőtt, mert a kaszáspók ebben gyenge volt. Ez mindig frusztrálta. A rokonságban akadtak olyanok, akik komplett ipari létesítményeket feszítettek ki két muskátli közé, ő viszont ha nekikezdett valaminek, abból legfeljebb egy bizonytalan vonal lett, mint amikor valaki rossz tollal ír alá egy fontos papírt.
Mégis szeretett volna valamit kezdeni az életével.
Első dolga az volt, hogy megnézte az értesítéseket. Ezek nála rezgések formájában érkeztek a falból. A hűtő bekapcsolt, ami közepes jelentőségű hír volt. A lakó a konyhában kanalazott, ez fokozott óvatosságra késztette. A macska megnyalta a radiátort: ezt nem értette, de aggasztotta.
A kaszáspók úgy érezte, túl sok információ zúdul rá már kora reggel.
Régebben egyszerűbb volt az élet. Az ember – illetve a pók – fölkelt, ácsorgott egy kicsit a falon, mert várta, hogy történjen valami. Most viszont mindenre azonnal reagálni kellett. Ha a lakó port törölt, muszáj volt menekülni. Ha ablakot nyitott, huzatellenes pozíciót fölvenni. Ha vendég jött, mozdulatlanná dermedni, mert az emberek kétféleképpen viszonyultak hozzá: vagy „jaj, egy pók!”, vagy „ne bántsd, hasznos!”. A második sem volt sokkal jobb, mert aki hasznosnak tart valakit, az előbb-utóbb munkát vár tőle.
Pedig ő nem akart légyfogó lenni. Ő csak nyugodtan szeretett volna élni.
Délelőtt állásinterjúra ment a fürdőszoba mögötti résbe. A pincebogár hirdetett meg egy pozíciót: „dinamikus környezetben működő, fiatalos csapatba keresünk falmenti jelenlétet”. A kaszáspók gyanakodott, mert a „dinamikus környezet” általában azt jelentette, hogy bármikor rád csapódhat egy papucs.
A pincebogár megkérdezte, mik az erősségei.
– Hosszú lábaim vannak – mondta a kaszáspók.
– Ez inkább adottság – felelte a pincebogár. – Motiváció?
A kaszáspók elgondolkodott.
– Szeretnék stabil, poros környezetben kiteljesedni.
A pincebogár jegyzetelt.
– Csapatban dolgozna?
– Ha nagyon muszáj.
– Terhelhetőség?
– Attól függ, ki terhel.
A beszélgetés itt lényegében véget ért. A pincebogár megígérte, hogy jelentkezik, ami a fal mögötti munkaerőpiacon ugyanazt jelentette, mint az embereknél: soha többé nem találkoznak.
Délután a kaszáspók életmódváltásba kezdett. Hallotta, hogy a hosszú élet titka a mozgás, ezért elhatározta, hogy többet fog sétálni. Elindult a plafonon, de már a lámpánál rájött, hogy a séta nem neki való. Egyrészt túl sok lábat kellett koordinálni, másrészt a lakásnak a plafon felől nézve minden pontja ugyanolyan messze volt, mint közel.
A lámpabura alatt találkozott egy molylepkével, aki önismereti tanfolyamra járt.
– Neked is el kéne engedned a félelmeidet – mondta a molylepke.
– Én a papucstól is rettegek – felelte a kaszáspók.
– Az csak egy belső gát.
– Nem. Az negyvenhármas.
A molylepke ezen megsértődött, és belevetette magát a lámpába, mert az önismeret útjai kiszámíthatatlanok.
Este a kaszáspók megpróbált ismerkedni. A kamraajtó mögött lakott egy másik kaszáspók, akivel már régóta nézegették egymást távolról. A kapcsolatukban volt valami mély, filozofikus bizonytalanság: egyikük sem tudta eldönteni, hogy a másik szimpatikus-e, vagy csak messze van.
A kaszáspók végül összeszedte a bátorságát, és átment hozzá.
– Szép este van – mondta.
– Neked könnyű – felelte a másik. – Te nem a kamrában laksz.
Ebből megértette, hogy a beszélgetés komolyabb irányt vett.
– Én is sokat küzdök – mondta. – Például ma állásinterjún voltam.
– És?
– Túlképzett vagyok a falra.
Hallgattak. Alattuk a lakó vacsorázott, a televízióban meg emberek beszéltek arról, hogyan kellene jobban élni. A kaszáspók arra gondolt, milyen furcsa faj az ember. Reggel rohan, nappal aggódik, este fáradt, közben mindent rendszerez, mér, fizet, tervez, takarít, majd csodálkozik, hogy nem marad ideje élni. A kaszáspók ebben magára ismert, csak neki nem volt naptára, bankszámlája és jövőképe. Igaz, cserébe adóbevallást sem kellett készítenie, ami azért jelentős evolúciós előny.
Éjfél körül visszatért a sarkába. A porpamacs-kanapé hívogatóan terült el előtte. A hűtő békésen zúgott, a macska aludt, a lakó telefonja felvillant, aztán elsötétült.
A kaszáspók óvatosan összehajtotta magát, már amennyire ezt nyolc lábbal lehet. Nem volt elégedett, de nem is volt boldogtalan. Inkább úgy érezte, hogy a mai napot valahogy sikerült túlélnie, és ez bizonyos életkor fölött már nem lebecsülendő teljesítmény.
Mielőtt elaludt, még megfogadta, hogy holnaptól másképp lesz. Többet mozog, kevesebbet aggódik, nem hasonlítja magát a hálószövő pókokhoz, és végre rendet tesz a sarokban.
Aztán reggel arra ébredt, hogy nem tudja, melyik lábával keljen föl.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
