Felkérést kaptam egy novellára, ami nagy szó manapság. Még akkor is, ha a téma kötött: a megrendelő azt mondta, olyan írást kér, amelyben a szerencse, a balsors és a falusi babona fonódik össze. Nekiláttam hát ünnepélyes arccal, kávéval, de amikor az első mondatot a helyére akartam illeszteni, a billentyűzetből kipattant a G-betű.
Ott hevert előttem, apró, fekete patkóként, amelyről azonnal kiderült, hogy nem hoz szerencsét. Dermedten néztem rá, ő meg visszanézett énrám pimaszul, mint a vén kupec, aki tudja: öt perccel a vásár zárása előtt már nincs üzlet. Késő este volt, az üzletek zárva, a kéziratot hajnalra várta a lap, és bár a szerkesztő utolsó levele udvarias volt, a tapasztalt író képes kiérezni belőle a kötél suhanását.
Próbáltam a betűt visszapattintani. Csavarhúzó, köröm, vonalzó, mindhiába. A plasztik lapocska sértett primadonnaként dacolt az akaratommal. A kávém közben kihűlt, a monitor kijelzője fehéren fénylett, és bennem lassan kitermelődött a felismerés: az emberi faj minden fontos találmánya bizonyára ilyen pillanatokból született: valaki nem tudta leírni azt, amit akart, ezért kénytelen volt feltalálni a kerülőt.
A novella első terve szerint falusi ember szerepelt volna benne, aki ritka lóherére bukkan, majd ettől kezdve minden vállalkozása balul sül el. A baj az volt: a férfit az első percben olyan névvel kereszteltem el, amely már önnön létében tiltott terület. Töröltem. Pál lett. Az biztos név. Rövid, sovány, nem kér enni, nem kíván spéci betűket, és nem kezd lázadni, ha a szerző ráparancsol: mostantól ő viseli a cselekményt.
Pál tehát lóherét talált. A levélszámot tapintatosan mellőztem, mert a pontos számnév alattomos csapdát rejtett. Maradt a növény, szelíden, szerényen, levéltani adatok nélkül. Az olvasónak majd rá kell jönnie, nem árokparti tucatáru, hanem az a híres fajta, amelyről mindenki tudja, mit hoz, csak az író éppen nem nevezheti nevén. Irodalom ez is: ott fénylik benne a kimondhatatlan, mint szalmaszálon a pára.
Amint haladtam, a nyelv lassan mocsárrá terebélyesedett körülöttem. Nem tudtam riadalmat írni a jól ismert szóval, nem lehetett hajnalt a másik, népszerűbb névvel, és nem azt a kis szót használni, amely az írott és beszélt nyelv kimondott kedvence. A kéziratomból sorra hullottak ki az ismert szavak. Hatalmas kerülőutakat választottam, bokrok alatt kúsztam, árkon keltem át, elkerülendő azt a betűt, amely az asztalon hevert.
Pál közben furcsa átalakuláson esett át. Parasztembernek indult, csizmával, bajusszal, pálinkaillatú kabáttal, de az áruló módon hordozta a tilos betűt, ezért kiszellőztettem. A falu is veszélyes tereppé vált. Benne lakott volna a bíró, a nótárius, a temető árnya, a családi átok és valami rozsdás kolomp, de ezekből kevés volt használható. A nótáriusból iratőr lett volna, ami túl szánalmasan hatott, ezért inkább kihúztam. Eltűnt a hivatal, a múlt, a kolomp, maradt Pál, a lóhere, a kert széle, a csönd, és az a hatalmas semmi, amelyből néha nemzedékek képesek megélni.
Éjfél után a szoba már nem szoba volt, hanem harcmező. Mindenütt törölt és eltiport mondatok halmozódtak, a szemem szúrt, a hátam fájt, a kávé megsavanyodott, de a kis billentyű továbbra is az asztalon pihent, akár az öntelt leveli béka. Talán máshonnan kimásolhattam volna a hiányzó betűt, és beillesztéssel csempészhettem volna be a sztoriba, de ez részint erkölcsi bukás, másrészt irtózatos meló. Ha a sors elvette, ám legyen: jöjjön, aminek jönnie kell.
Amikor Pál lehajolt a lóheréért, minden elromlott körülötte. A cipőfűzője elszakadt, a kapu becsípte a kabátját, a tyúkja nem tojt, a macskája oly módon nézett rá, mint adóellenőr a számlatömbre. Mindezt furcsán könnyű volt leírni, mert a baj önnön létében betűtakarékos. Az öröm bőbeszédű, a balsors kevéssel is beéri. Már-már azt hittem, nyerő helyzetben vagyok, amikor észrevettem: a csattanóhoz valami pimasz fordulat kellene. Csattanót írni ilyen korlátozással olyan, mint zsebkendővel védekezni a vihar ellen.
Hajnal felé, amikor a szemközti ház ablakaiban feltűnt az első sápadt fény, elkészült a novella. Vékony volt, némely mondata oly módon hajlott, mint a vén deszkahíd pallója, de élt. Sietve elküldtem, hogy ne is lássam, aztán hátradőltem, mert olyan érzés öntött el, amelyet csak az ismerhet, aki puszta kézzel fogott már bolhát.
Dél körül érkezett a válasz a szerkesztőtől. Rövid volt és annyira sima, mint az üres papír. Az ember ilyenkor azonnal érzi a bajt. Nem is tévedtem: a szerkesztőm azt mondta, kézirat érdekes, nyelvi mutatványnak sem utolsó, csak apró félreértés történt: nem novellát rendeltek, hanem humoros lóhere-reklámot, amelyben a partner neve kötelezően, és minél többször szerepel.
A partner neve pedig Gazdag Gergely Gyógynövénygazdasága volt.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
