Én hiszek Zimmermanban

2016-10-14
722 olvasó
Tudósításokból régóta tudjuk, hogy egyes bevállalós irodalomtanárok szívesen magyarázzák el diákjaiknak egy-egy Tankcsapda-, Quimby- vagy Kispál és a Borz-dalszöveg példáján, hogy miképpen is épül fel egy vers, mitől válik azzá, amitől szeretjük, hogy aztán az irodalomtörténetben visszafelé haladva már könnyebb legyen megfejteni, hogyan csinálták mindezt a régi idők Lukács Lacijai, Kiss Tibijei és Lovasi Andrásai, azaz a Petőfik, a Csokonaik, a Berzsenyik. E lelkiismeretes pedagógusoknak – és kollégáiknak – köszönhetően mind több fiatal tudja, hogy a költészet hőskorában nem létezett pusztán írott vagy szavalt vers. A zsoltárköltő Dávid, az Íliász szerzője, Szapphó, a provanszi trubadúrok mindig zenei kísérettel, tehát dalként adták elő műveiket, még a tudtommal egyébként hangszerhez nem értő Balassi Bálint is mindig valamilyen dallamra írt, tehát énekelhető szöveget alkotott. A könyvnyomtatás terjedése aztán lehetővé tette, hogy zene és szöveg elváljon egymástól, így lett mára a költő íróasztal mögött, kocsmák mélyén vagy parkokban mélázó csodabogár, akinek egy-egy cetlire firkantva „véletlenül” mindig ott van a zsebében néhány verse.

Mindezek ismeretében volt számomra fura, hogy köreimben Bob Dylan irodalmi Nobel-díja felzúdulást váltott ki. Ismerőseim nagyjából úgy fogadták a hírt, mintha a nagyközönséget a Szomorú szamurájjal megajándékozó Kozsót tüntették volna ki ezen értékes elismeréssel. Ne essünk át a ló tulsó oldalára! Magam sem vagyok Dylan feltétlen rajogója, a zenei élményhez nekem kevés, ha valaki orrhangon kántál, és néha a szájharmonikán keresztül vesz levegőt – de az ő munkásságának a lényege nem is ez. Hanem egyrészt az a mindenen átütő energia, amely előadásmódjából árad, másrészt az az irodalmi igényű fogalmazásmód, amely miatt őt valójában már a kezedetktől költőként tartják számon: beatköltő, rockköltő – ezeket a kifejezéseket szokták használni. Kemény árat fizetett ezért az elismerésért. Dylan a folk világából érkezett, de egy ponton utat tört magának saját zenéje és saját költészete. A közönsége ekkor elfordult tőle, kifütyülték az új dalokat, ő mégis csinálta tovább. És igaza lett. Új közönséget teremtett magának.

Az angolszász világban egyébként nem számít különlegességnek, hogy egy popművész munkásságát irodalomként értékeljék. Leonard Cohen eredetileg nyomtatott versekkel indult, csak hát szóltak neki, hogy ez így nem fog átmenni. Szerencse, hogy szóltak neki. Paul Simon, Laurie Anderson, David Byrne vagy Lou Reed szövegeit szintén szívesen elemzik irodalmi alkotásként. Mi, magyarok, konzervatívabbak vagyunk, ha valaki a pop műfajban teljesdik ki, azt betesszük a „pop” feliratú polcra, és nem akarjuk, hogy kimászzon onnan. Pedig ki merne vitatkozni azzal, hogy Adamis Anna, Sztevanovity Dusan, Hobo, Sziámi, Demjén Ferenc vagy a cikk elején említett három úr művei nem versek? (Lovasi igen. Amikor egy interjúban rákérdeztem, azt felelte, ezek a szövegek nem versnek íródnak. De már akkor sem értettem vele egyet.) Szerintem igazuk van a dalszövegeket az iskolai órán elemző magyartanároknak.

És igaza van a svéd Királyi Akadémiának is. Hosszú évek óta mindig olyan alkotók kapták meg az elismerést, akik bár színvonalas életművet alkottak, de egy relatíve szűk körben voltak ismertek. Dylanről mindenki tudja, hogy kicsoda, nem kell magyarázni. John Lennon egy dalában csipkelődve azt énekelte: I don’t believe in Zimmerman. Dylan eredeti polgári neve ugyanis Robert Allen Zimmerman. Mondhat Lennon bármit, én hiszek benne.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Kerékgyártó György

Mivel semmi hasznosat nem tanult, elhatározta, hogy prózaíró lesz. Idővel rájött, hogy ehhez is érteni kell, de már későn. 1995 óta publikál, eddig négy kötete jelent meg, dolgozott televíziós produkciónak és kétszer nyert el NKA drámaíró ösztöndíjat is. Vasas szurkoló. A Regénytáron szívesebben közöl, mint folyóiratokban, mert itt mód van kísérletezésre, stílusjátékokra is, ráadásul közvetlen kapcsolat jöhet lére a szerző és az olvasó között. Gyakran mondja, hogy ha a Regénytár nem lenne, igazából nem is volna kedve írni.

2 Comments

  1. Ez oké. Az ellenérv viszont az, hogy a tételmondata, hogy „mindig olyan alkotók kapták meg az elismerést, akik bár színvonalas életművet alkottak, de egy relatíve szűk körben voltak ismertek” az irodalom lényege. Ez egy elitkultúra. Ide nem tagsági könyvvel lépünk be, hanem olvasással. A színvonalas műveket elolvasunk, és tagjai leszünk az elitnek. A showbusiness ezzel ellentétben könnyedén mozgósít nagy tömegeket.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL