Erzsike

Erzsike

A Lajos fedezett fel. Azt fedezte fel bennem, hogy tehetségesen tudok megérteni.

Az új neveimet is ő adta. Az Erzsébetből képezte őket: Zseböli és Zsöbell. Azt mondta, ezek illenek hozzám, mert egy kicsit franciásak meg művésziek. A kicsi franciául petit, vagyis nem így ejtjük, így csak írjuk. Ejteni pötinek ejtjük. Szóval azért suttogta a fülembe azt, hogy imádlak Zseböli, sőt, Zsebölimeböli meg azt, hogy imádlak Zsöbell, sőt, Zsöbellimelli, mert bennem is van művészi és franciás hajlam egy pötit, csak jó mélyen eltemetve, de ő majd fokozatosan előhozza, ezt ígérte. És szépen be is tartotta. Őt meg franciásan Luinak kellett szólítani, illetve még most is így kell, hisz élő személyiségről beszélünk. Szerinte a Lajos csak tévedés. És nem is passzol a vezetéknevéhez, ami Frankensteinberger.

Már mindjárt a találkozásunk hajnalán azt kérte, hogy tanulmányozzam a testem. Adott rá egy hetet. Nagyon meglepett a kérésével, ezt meg is mondtam neki. Azt is, hogy nem értem, miért kéne tanulmányoznom a testem. Azt felelte, szereti, ha egy nő tisztában van az értékeivel, azzal, hogy milyen a teste, és én láthatólag nem vagyok tudatában annak, hogy milyen nagyszerű idomokkal rendelkezem. Majd szeretné ő is tanulmányozni, de nem akar ajtóstul rontani a házba, haladjunk sorjában. A torkomban dobogott a szívem, hogy egy ilyen híres filmrendező szerint nagyszerű a fizikai burkom, pláne, hogy még tanulmányozni is akarja! Vajon mi célja lehet az én testemmel, hogy részletesen szemügyre akarja venni? Csak nem főszerepet tartogat számomra?

Izgatottan figyeltem hát magam otthon. Az előszobai tükör előtt mozogtam. Sok hely nem volt erre, de a bejárati ajtótól a másfél méteres távolság alatt, míg elértem a tükröt, lehetőségem nyílt megtekinteni, hogyan mozgok. Semmi különös nem volt benne: tettem egyik lábamat a másik elé. A karjaimat enyhén lengettem. Ez általában nem okoz gondot, csak akkor, amikor esernyő vagy éthordó van a kezemben. De ezeket a szituációkat iparkodom elkerülni. Például esőben nem közlekedem házon kívül, és inkább magam főzök, csak ritkán hozok anyámtól főtt ételt, ami miatt anyám nagyon szomorú, mert szeret velem találkozni.

Az egy hét nagyon hamar eltelt. Ugyanott légyottoltunk, ahol először. Lui kaszting- és fotóstúdiójában. Ez egy egy és két félszobás panellakás, aminek a közepes méretű szobája van berendezve fotóstúdiónak, a másik kettő a magánterülete, vagyis intimszférája, ahogy ő hívja, elegánsan. Amikor már egy pötit jobban ismertük egymást, elsóhajtotta, hogy volt neki egy ősfás villája a Pasaréten, de elcserélte erre a minden szempontból előnyösebb panelra. Az összes idejét a munkára fordítja, úgy mondja, hogy sok projektet tart a tűzben és hogy manapság több projektlábon kell állni és még egy olyan neves rendező sem ülhet a babérjain, mint ő. Állandó mozgásban kell lenni. Például elvállal esküvői videózásokat is Nem, ez egyáltalán nem derogál neki. Így keres szereplőket a nagyfilmjeihez, vagy, ahogy ő fogalmaz: karakterek után kutat, bármit is jelentsen ez. És nevetnie kell, amiért ahelyett, hogy ő fizetne ezért, még ő kap pénzt érte. Az sem zsenánt ám neki, hogy személyesen vegye át a suskát a megrendelőktől. Azt mesélte, hogy ez álom ahhoz képest, amit ki kellett állnia, mire a díjnyertes filmjéért megkapta a jogdíjat a hazai vetítések után. De szerinte így is átverték, mert nem igaz, hogy csak nyolcszáztizenkét néző ült be a mozikba a filmjére. Még a kilencvenes évek elején forgatta A nő rejtett titkai című nagyjátékfilmet, mely a női lét kérdéseit boncolgatta. Szó szerint. A történet keretét ugyanis egy valódi boncolás adta. Persze csak úgy valódian, ahogy egy filmben szokás, szerencsére. De így is kellően hatásos. Tudom, mert többször levetítette nekem. Az első pár alkalommal hányingerem volt egy pötit, de a tiszteletem meg a csodálatom sokkal nagyobb irányába, ezért nem hánytam el magam.  A mozi rövid tartalma lényegében az, hogy ahogy haladtak a halott nő testében a szikével, úgy elevenedett meg az élete a műtéti hegek nyomán. Láthattuk, mi történt vele, amikor a vakbélműtétje helyére mutatott a boncorvos: a nő a műtétet megelőzően esett át az első csókon, nyolcadikos korában. Az epehólyagműtét már fiatal házasként csapott le rá. Gyönyörűen kidomborodott, a boncoló orvos rá is mutatott, hogy az első gyermekét természetes úton, a másodikat császárral szülte. Felettébb vidám jelenetek színesítették a boncolást: a boldog család nyaralt, szülinapozott, óvodába majd iskolába készültek a gyerekek és a többi. Az már nem volt olyan vidám, hogy a férje lőtte le a főszereplőt, aki ebbe halt bele. De a feje feltárása is egészen érdekfeszítőre sikeredett. Lui hosszú snittben tárta elénk a koponya lefűrészelését. El is nyerte Bulgáriában, a Szófiai Arany Kígyó Nemzetközi Filmszemlén a fődíjat.  A tisztelt zsűri kiemelte, hogy a rendező új szemléletet hozott a filmgyártásba, végletekig fokozva a naturalista ábrázolást. A japán kritikusok egyenesen imádták. Meg egy bolgár sorozatgyilkos is, aki a filmből nyerte az inspirációt tetteihez. „Létezik-e ennél nagyobb siker egy művész életében?” – kérdezte tőlem Lui, karja ölelésében. Erre nem tudtam mit válaszolni, mert akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a legnagyobb siker egy művész életében. Most is csak halvány sejtéseim vannak.

No, de ne szaladjunk előre! Még csak ott tartunk, hogy egy hétig tanulmányoztam a testemet az előszobámban. Beszámoltam az eredményről Luinak, aki nagyon elcsodálkozott: „Ezt nevezed te tanulmányozásnak?” – kérdezte. „Nem azt kellett volna nézned, hogyan rakod egymás elé azokat az őrjítő lábaidat, főleg nem ruhában!” „Hát mit kellett volna?” – kérdeztem. „Meztelenül kellett volna simogatnod magad!” Jézusom! Hát én még sosem láttam magam meztelenül. Simogatni meg aztán pláne nem simogattam magam sosem. Ki hallott már ilyen marhaságról!? „Te még nem is voltál férfival?” – érdeklődött Lui. „Nem. Én eddig csak az urammal voltam” – néztem rá nagy szemekkel. „És előtte sem vetkőztél le sosem?” „Nem, miért vetkőztem volna le?” „Hát, hogy nyúlt hozzád az a szerencsétlen?” – tudakolózott tovább Lui. „Érintőlegesen” – feleltem. „Érintőlegesen? Ó, istenem! Na, gyere, megmutatom, hogy kell élvezni az életet!” – szólított fel és húzott magához a filmgyártásba új szemléletet hozó filmrendezőm. Velem is a végletekig fokozta a naturalizmust. Vonakodtam, vonakodtam, mert egy tisztességes elvált asszony csak úgy, fél év után, hipp-hopp nem ugrik be idegen férfi ágyába. Azzal nyugtatgattam magam, hogy Lui végül is nem idegen férfi. És látszott rajta, hogy pont olyan karaktert keresett, mint amilyen én vagyok. Csak ki kell próbálnia, hogy megbizonyosodjék efelől, és ha jó vagyok, máris enyém a főszerep. Ezt persze ő nem mondta, de valahogy benne volt a levegőben meg a nézésében. Engedtem a noszogatásának. A kisszobában az ágy mintha pont úgy lett volna kialakítva, hogy többen is elférjenek rajta. A falakat pirosra festették. Később szóltam is, hogy nem nyomja össze egy kicsit ez a szín a teret? Lui megnyugtatott, hogy sosem tartózkodik ott olyan sokáig, hogy az nyomasztó legyen. Látta a megilletődöttségemet, ezért kimondottan kedves volt, egy szavam sem lehet, sőt. Nem titkolom, hogy többször fel-felsikongtam, mert olyan pontjaimat is érintette, amik eddig rejtve maradtak előttem. „Na, ugye nem volt ilyen jó az uraddal?” – kérdezte, miután félig fekve nagyot szippantott a cigarettájából. „Mármint az előbbi aktusra gondolsz?” – kérdeztem vissza, megválogatva a szavaimat. Erre teljesen felült az ágyban és döbbenten nézett rám. „Te aktusnak nevezed azt, amit az előbb csináltunk?” „Miért, nem az volt?” „Nem, nem az volt. Ez egy őrülten jó, észvesztő szeretkezés volt!” Bocsánatát kértem, hogy nem vettem észre, megígértem, hogy máskor jobban figyelek.

Máskor tényleg jobban odafigyeltem, de akkor sem estem extázisba, ami igen rosszul esett Luinak, pedig ő tudhatná csak igazán, hogy a színészi átélésnek is van határa; játék közben nem szabad teljesen elvesztenünk az eszünket meg a kontrollt vagy mi a csudát, magunk felett. Ezt egy pletykalapban olvastam egy dekoratív színésznővel készült interjúban. Éreztem, hogy Lui más koncepciót követ az úgynevezett szeretkezésben, mert beleadott anyait-apait, és mondtam is neki, hogy nagyon kellemesen érzem magam vele. Ettől még jobban kiborult. Azt mondta, hogy eddig az összes nők hangosan sikoltoztak, nyögdécseltek, harapdálták a párna csücskét a szent egyesülésük közben. „Talán nekem nem fájt annyira, mint nekik.” – vontam meg a vállam. Erre hitetlenkedve a fejét rázta és majdnem elsírta magát. „Tudod, ezért imádlak és gyűlöllek egyszerre! Teljesen megőrjítesz. Magadhoz láncolsz, pedig érzem, annyira érzem, hogy menekülnöm kéne tőled!” Egyáltalán nem értettem, miről beszél. Csak azt láttam, hogy egy idő után kihunyt egy kis szikra a szemében és valahogy nem találta az utat a művészetében. Egyre többször emlegette, hogy úgy érzi, ő egy meg nem értett alkotó lett. Senkinek nem kellenek a filmötletei. Biztosítottam arról, hogy én teljesen megértem őt. Meg a művészetét is. A nő rejtett titkait is megértettem, miután legalább negyvenkétszer levetítette nekem és kockáról kockára elmagyarázta, hogy mit is akart mondani filmnyelven. Nem is tudtam, hogy a filmnek is van nyelve. Most már tudom, hogy van.

Aztán egy napon újra szikrázni kezdett a szeme és újra voltak ötletei. Sejtettem, hogy más női is. „Nem akartam elmondani, Zseböllim, nem akartalak megbántani. Tudom, hogy nehezen viseled. A mentségem annyit, hogy te megérted a művészetemet, ők meg inspirálják.” „nincs semmi gond” – feleltem. „Megértelek” – tettem hozzá. „Hogy te milyen fantasztikus vagy!” – nézett rám elragadtatva. És tényleg felívelőben volt a karrierje megint. Egyre-másra kapta a megbízásokat. Először margarinokat meg vajakat reklámozó rövidfilmeket rendezett, de nagyon hamar eljutott az étolajokig, sőt, az extra szűz étolajokig. Ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik reklámban szerepeljen egy megértően ülő nő, és ez a nő én legyek. Várakozásaimmal ellentétben ezek nem voltak kifejezetten főszerepek, ám rájöttem, hogy azokért akkor a harc, hogy talán meg sem éri. Ezekben a reklámokban viszont fix helyem volt. És még fizettek is érte.

Amúgy meg éltük az életünket; Lui elég gyakran volt távol, amit szintén nem bántam.

„Olyan különösen ragyognak a szemeid. Örülsz, hogy felfedeztelek?” – kérdezte a kezemet simogatva az egyik forgatási szünetben, ahol én épp a presszóban megértően ülő nőt alakítottam. „Szeretem, amikor kicsit bandzsítasz azokkal a vadítóan vakító kék szemeiddel és úgy értesz meg. De hogyhogy más reklámokban is szerepelsz?” „Ó, annyi meg nem értett művész van. És én mindegyiket megértem egy pötit” – sütöttem le a szemem. „Tudod, hogy az, a megértés, az nagyon megy nekem, hisz ezt a tehetségemet te fedezted fel bennem” – néztem most meg egyenesen abba a meglepett arcába.

Nem mondott semmit, de szerintem kitaláltam, mire gondolt. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mert pír öntötte el azt a szépen barázdált orcáját, az orrlyukai kitágultak és még a selyemsál is félrecsúszott a ráncos nyakán. „Ebből még baj lehet” – aggodalmaskodtam. „Ebből az érdagadásból. Magas lesz a vérnyomásod!” Még most sem szólt semmit. Sőt, akkor sem, amikor lassan kihúzta a kezét a kezemből és hirtelen felpattant. Egy pillanattal később már csak a hátát láttam, amit a macskaszőrös, zöld kordzakójába bújtatott, hiába mondtam, hogy a macskáját ne hagyja felkapaszkodni a hátára, s mely zakó egyébként is – köztünk legyen szólva – régen eltávozott a divatból.

Eltűnésén egy minutumig elrévedtem, aztán megvontam a vállam és megértően néztem utána.

 

3 Megjegyzés ehhez a témához: "Erzsike"

  1. Avatar
    Bea   2019-04-23 at 18:29

    Kedves Cipurka és morovici!

    Köszönöm szépen a megjelentetést!
    Nemkülönben a csillagot 🙂 Nagy örömömre szolgál.
    Igazán megtisztelő e kedves és értékes fogadtatás!

    Üdv,
    Bea

    Válasz
  2. Avatar
    morovici ismerős   2019-04-23 at 15:22

    Az írás élvezetes, regénytáras. 🙂 Megérdemli az érmet.

    Válasz
  3. Cipurka
    Cipurka   2019-04-23 at 14:28

    Ezt nevezem antrénak: első publikáció és rögtön Mestermű Egy Csillaggal! Gratulésön! 🙂

    Válasz

Szóljon hozzá